Világszenzáció lenne, ha most megjósolhatnám, mi történik holnap, vagy legalább az új esztendő első hetében. Tudjuk, egyszerű, kiszámítható, jelentéktelen eseményt megjövendölni nem kunszt, nemhogy Nostradamus, de a tenyérjós asszonyság sem engedné meg magának azt az ostoba fényűzést, hogy kliensének azt ígérje: holnap is jórészt ködös idő lesz, s az ebédje átlagos, nem rossz, de nem is felejthetetlen. Ez akkor is butaság lenne, ha a holnapi ebéd ennél valamivel jobb vagy rosszabb lenne.
Ám ha arról szólna a jövőbelátó szöveg, hogy az új hónap első hetében Trump elnök megbetegedne, a betegség fő célpontja nyakon felüli lenne, de erős esélye van arra, hogy súlyosra mégse forduljon az állapota, valószínűleg megmarad, de föltehetőleg megválik elnöki tisztségétől – és ha ilyesmi valóban megtörténne, engem rögtön a távolbalátók, varázslók és titokzatos hatalmúak vezérének választanának, és én el is fogadnám, hogy valamit – az eddigieknél bölcsebbet – tegyek például a világ magyarságáért, ahelyett hogy tíz-húsz éven belül a legcsekélyebb mértékben is jelentős változást reméljek a határokon is átnyúló régióktól.
Sok-sok baj zajlik le az időben eladdig, míg valódi integrációt produkáló, határokon átnyúló régiók lesznek országaink között. Aki erre a változásra építené Magyarország ez irányú politikáját, az hasonlatos ahhoz, aki valamikor ad calendas grecas*-ra halasztotta ígéretei teljesítését.
ad Calendas Graecas (latin = “a görög kalendák napján”) Sohanapján (mert a görög naptárban nincsenek kalendák) Forrás: Augustus császár mondása volt hanyag fizetőkre, akik sohanapjára halogatják az adófizetést. Vö: majd május 40-én.
S aki úgy gondolja, hogy a határokon átnyúló régióktól azért nem várok jótékony változást e kérdésben, mert pesszimista vagyok, az higgye el nekem, hogy persze, örülnék, ha a világon minden rám cáfolna. Ha kiderülne, hogy néhány év alatt a Kárpát-medence magyarsága sorsában jelentős javulás következne be – nem kivételes javulás, csak olyan feltételek, amelyek együtt járnak a határok nem hasogatta nemzetek életével, s azokéval, amelyek nem szorulnak kisebbségbe valamely többségi gyűlölettel szemben.
No persze magam is tudom, szó sincs arról, hogy minden többségi gyűlölné a kisebbségi magyart, de arról sincs szó, hogy a magyar kisebbség részesülne mindama előnyből, amely már numerikus állapotából is következik annyi helyen. Anyaországi támogatásukon pedig csak akkor spórolhatunk, ha nemzetiségként és kisebbségként elszenvedett hátrányaik zöme oly mértékben eltűnik, hogy traumatikus lélektani nyomai, pánik-hatásai sem maradnak meg.
A traumáktól és pánikhelyzetektől mentes Európa az én újévi kívánságom.
