Vénusz beköti Cupido szemét Bécsben

Tiziano: Vénusz beköti Cupido szemét – kiállítás Bécsben

A teljes festményt egységes aranyvörös árnyék borítja, amely különösen az ég színén mutatkozik különösnek. A színséma a kék és a zöld szín gazdaságos felhasználásával fejeződik be. Tiziano úgy döntött, hogy nem használja az erőteljes, ámulatba ejtő kiemeléseket, amelyek az 1550-es években gyakran alkotják műveit. A festményt a potenciálisan örömteli mitológiai tárgy ellenére és az ebben az időszakban alkotott más művekhez hasonlóan bizonyos fokú feszültség, várakozás jellemzi. Joggal aggódhatunk zavart tekintetét látván: vajon lesz-e orgazmusa Vénusznak?

Nem gyerek szemének való, ami történni fog

Régebben ez volt a kedvenc képem, most a bécsi kiállítás után külön is írok róla, ha nem is hosszadalmas elemzést, mert az érdeklődésemben ez a nemi kép némiképp hátrább szorult. Hogy a kedvencem marad-e? Tudja fene. Tiziano más képei (pl. a Piéta), amelyről kiváló kollégám, Alberd Yollaka írt nemrégiben) jóval több intellektuális érdekességgel szolgáltak. Ezért is vártam kíváncsian, hogyan hat majd rám Bécsben a kép. Rosszul volt megvilágítva, úgyhogy alig hatott. 

De újra és újra megnéztem persze, sőt, szinte leltárszerűen ismételgettem magamban, hogy igen, az istennő – halandóknál – narcisztikusnak mondható öröme (mely szinte orgazmusig nő), ezen a képen is jelen van a középső alak arcán, sőt szinte ugyanilyen örömmel nézi őt/gyönyörködik benne a jobb oldali alak, aki azonban kifelé is figyel, oda, ahová talán nyilával lőni készül.

Oda, ahová Vénusz tekint, mert talán megzavarták. Vénusz arcán az örömnek és a zavarnak olyan keverékével, mely a középső alak arcán is látható.  Az íját emelő alak zavara nagyon enyhe, figyelme megosztottságából eredetezhető viselkedészavarán át a haraghoz vezethet akár.

Vezethet, de nem biztosan, mert Vénuszról, arca alapján legfeljebb az mondható, érdeklődik. Érdeklődik és érdeklődéséből épp úgy lehet gyilkos harag, mint extatikus mámor, hiszen ne feledjük, a nyíl és az íj a szerelem nyila is és íja. Három arca, három fokozata (a mámortól az azt megzavaró iránti érdeklődésen át) van a kapcsolatokat végül meghatározó érzéseknek, amelyek bármerre kanyarodhatnak.

Egy biztos – és ezt csak most, Bécsben vettem észre (ahová doki barátom, Kállay O. Béla vitt ki kocsiján és pszichiáter lévén erre ráirányította figyelmemet), pedig sokadszorra néztem a képet (korábban Velencében), de csak most láttam meg némi rávezetéssel – hogy nem gyerekeknek való dolog van itt készülőben, hiszen Vénusz nem ok nélkül köti be az egyébként is elalvó Cupido szemét. Mi fog itt történni, kérem? Szeretkezés, nyilván, és reméljük, lesz Vénusznak orgazmusa, merthogy az orgazmus az önelfogadás teljessége, amikor néhány pillanatig – az önelfogadás érzés(e)ként – maradéktalan. Az önelfogadás teljessége valamennyi – így (optimális esetben) a mélyen elfojtott – emberi lehetőség összességét jelenti. Ezért a tudatos és a tudattalan közötti határ – átmeneti – megszűnése az orgazmus, amikor az ember addig elfojtott lehetőségeivel is azonossá válik. Rálátás, rápillanatás, rárévülés a tudattalanra, nem pedig annak betörése a tudatosba (tehát mintegy viselkedészavart okozó fordított pszichózis). A fogantatás lélektani előfeltétele.

Vizigót korona

A Pazzo Grassiban éppen egy nagyszerű kiállítás van: Róma és a barbárok. Három emeleten át (ahogy Grassiban lehet és szokás) most épp a Római birodalmat ostromló, majd elsöprő barbárok tárgyi emlékeinek legjavát rendezték kiállítássá, és mellé a lehető legdiszkrétebb formában, a birodalom kortárs emlékei közül néhány visszafogott darab. Amelyek közül kiemelkedik egy vizigót korona.

Mintha az európai civilizáció szentélyében korzózó katonafeleségek közül az egyik a büszkén viselt hálóinge mellé, pontosabban fölé egy csillárt is a fejére tett volna. Ja, van trónszék is, rekonstrukció… Csatok, és mint már írtam, a többi, egy kivétellel zsebpiszok méretű. A kivétel egy hun vasból készült szakrális edény. Leginkább egy hordozható tábori küblire hasonlít.

Olyasmi járt épp a fejemben, hogy kezdem érteni a hatalom természetrajzát: amíg győznek, innen a sikermániájuk. Azonban gondolatmenetemnek nem jutottam a végére sem, mert a kiállítás végéhez ért. Illetve én értem a végére. Egy tablóhoz, amin egyrészt a kijárat felirat (Uscita) volt olvasható, másrészt a mi szentkoronánk látható. A történet, a barbárok térnyerésének végpontja. Kissé sommás. És a kiállítás szervezői valószínűleg nem egészen arra gondoltak, amire én, de a vaktyúk is…

Elgondolkoztam, mi a művészi mélység. Például a festői mélységről beszélve az elemzők általában csak szerencsésebb esetekben egy-egy képre, vagy festőre vonatkozó fantáziáikat rendezik több-kevesebb sikerrel. Olykor pedig képtől, festőtől is elvonatkoztatva szárnyaló fantáziáikat valóságosnak vélik, és ezzel a névvel illetik.

A későbbiekben – a festészetre korlátozva -, úgy is mint autodidakta művészetpszichológus,  ennek a festői mélységnek igyekszem a technikai alapját leírni, de legalább is jelezni, és három példával illusztrálni. Majd pedig ennek a technikának a megvalósulását értelmezem. Ezek az értelmezések ugyan az én fantáziám megnyilvánulásai (azok lesznek leírva is), azonban azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy (épp leírásukkal, és némi utánjárással) ellenőrizhetőek. Kérem is, hogy őrizzétek ellen. És meg. A hidegvéreteket.

(tovább…)

Velence. Nem sokat változott, mióta utoljára itt bolyongtam, akkor is kicsit részegen. Minek változzon? Remek hely. Sokat nem láttam a városból, mert a napi 6-8 óra Tiziano jobban lemerített, mint bármelyik – akár a legjobb – kurtizán. Pénteken is, szombaton is elájultam már nyolc óra felé. Maximum kilenckor. Mégiscsak Velence! Előtte-utána meg? Hát, megnéztem a kedvenc Tizianóimat. Mivel a rohadtbaromállatok a fele képet sem cígelték át Bécsből. A Vénusz a tükör előtt különösen hiányzott, meg Rubens Vénusának a segge. Maradt a Ca’ D’ Oro Vénusza. Szintén a tükör előtt. Szintén Tizianótól. Azt hittem gyöngébb. Hogy előkészület. Pedig. Simán csak mestermű.

Hát… Két órán át jó volt. Nagyon. Meg ma. Ma is nagyon. Nem a Ca’ D’ Oroban, az zárva volt. Hétfő… De nem egészen volt zárva. Egy baromarcút ott ültetnek, hogy az ember bemenjen, és tőle tudja meg, hogy zárva. Ma az volt nagyon jó, hogy a San Roccoban észrevettem, hogy az ott levő Angyali üdvözleten (szintén Tiziano) az angyal ugyanabban a pozitúrában tartja a lábait, mint Vénusz. Gyönyörű. Mármint az angyal, és persze Vénusz is, bár ezt eddig is tudtam. Nemcsak angyalosan, szajhásan is, de erről később.

Meg arról is később, hogy nem a baromarcú a legbarmabb arcú, hanem a műveszttörténészek, de azokon belül is van fokozat. Egyformán rikácsolnak, ebben nincs különbség. Kurva hangosan, és valami egészen penetránsan személytelen/embertelen hangon, de erről is, és az okáról is később. A különbség abban van, hogy a legbarmabbak háttal a képnek rikácsolnak. Riszálják magukat a hallgatóiknak. Nem úgy, mint Vénusz. Nem is úgy, mint egy kurtizán. Mint egy nagyon rossz feleség, akinek még nem jött meg, de már görcsöl, és közben mondja. Mindazt, amiről azt hiszi, hogy a szívét nyomja. Valójában a fejében kavarog csak.

Ja, meg volt két kocka néni. A testük kockáján is egy-egy kockafejjel. A második oroszuk rikácsolt a mobiljába. Vérpiros blézerben. Ja, volt rajta nadrág is. Fekete. Ahogy illik. Meg edzőcipő. Igen, kitalálták, fehér. Az ilyesmi mindig elragad.

Miért van az, hogy a turista mindig nemzetének hitványságait mutatja. Talán én is? Egy részeg magyar barom dülöngél a képtárakban?

No meg a transz és az árak, de erről is inkább csak holnap. Ha értelmeztem már mindezt, amiről a teraszon álmodom azóta. Meg dolgom is van, mert nem abból élek, hogy Velencében nézelődöm. Talán még ma este, ha nem leszek nagyon fáradt és szerelmes.

A Ca’ D’ Oro Velencében – Franchetti Galéria

Utazás: Velence képtárai, kult > művészet > festészet, olasz festők: tiziano, vénusz, Ca’ D’ Oro galéria, nagyvilág – Egy festmény terei. Távolodás: Titian: Piéta

Egy Tiziano kép terei. Piéta