Kollie, a legyőzhetetlen szovjet kiborg-katona,
amelynek masszív robottestét egy beidomított kutya agya irányította volna…
Demihov kétfejű kutyája (forrás: Wikipédia)
Mielőtt az orosz tudós a szovjet kiborgot megalkotta volna, előbb egy levágott kutyafej mesterséges életben tartásával kísérletezett. Sikerült neki. A test nélküli kutya kinyitotta a szemét, pislogott néhányat a végső kimúlás előtt. A hatóságok felfigyeltek a tudós munkájára, kiváló munkakörülményeket teremtettek számára. 1954-ben Vlagyimir Petrovics Demihov (Владимир Петрович Демихов) a szovjet titkosszolgálat által felügyelt moszkvai laboratóriumban valódi szörnyet alkotott: egy teljesen kifejlődött kutya fejét hozzávarrta egy másik kutya felsőtestéhez. A két kutyafej teljesen normálisan működött, „az állatok” kommunikáltak egymással. A kísérlet számos kérdést felvetett, például feltételezhető vált, hogy az emberi agy is képes lehet idegen emberi testben funkcionálni.
Korábban, a második világháborúban katonai orvosként szolgáló Demikhov már e titkos kísérlet előtt is hitt abban, hogy emberi szervezetek felépítése lehetővé teszi a tüdő vagy a szív átültetését – esetleg az agyát is.
Amikor a hírzárlatot kijátszva a tudós külföldi tudósoknak bemutatta kísérlete eredményét, a szovjet hatóságok úgy látták jobbnak, ha a kutatót nemcsak eltiltják a külföldi utazásoktól és lehetetlenné teszik kapcsolattartását a külvilággal, hanem további saját céljaikra is felhasználják.
Demihovot kötelezték arra, hogy együttműködjön egy Viktor Manujlov nevű fantasztával, aki ördögi tervet eszelt ki – ennek megvalósítása várt a tudósra.
A Kollie-terv
Az idősebbek még emlékeznek rá, a fiatalabbak a történelemkönyvekből tudhatják, hogy az 1950-es évek végére igencsak kiéleződött a hidegháború. Ez idő tájt mind az USA, mind pedig a Szovjetunió (erőforrásait és emberanyagát nem kímélve) arra törekedett, hogy egyre újabb, s pusztítóbb fegyvereket fejlesszen ki. A rajzasztalokon elképesztőbbnél elképesztőbb tervek körvonalazódtak. Minkét fél teljes elszándsággal készült a III. Világháborúra, s e versenyfutás egyik eredménye lett a szovjet titkos fegyver, a lehetetlen feladatok megoldására és gyilkolásra tervezett robotállat vagy kutyarobot – a Kollie is.
A szovjet kiborg története
számos internetes portálon olvasható. Az orosz nyelvű források igen sok változatban adják elő a történetet, legtöbbjükben sok a hozzáköltés. A magyar weben fellelhető leírások legtöbbje így kezdődik:
A Kollie két szovjet tudós, a II. Világháború során a Vörös Hadseregben orvosként elévülhetetlen érdemeket szerző Vlagyimir Demihov és a Nobel-díjas Viktor Manuilov agyszüleménye. Demihov a háború befejeződése után kezdett transzplantációs kísérletekbe kutyákon. A célja az volt, hogy olyan eszközt, egy úgynevezett autoejektort fejlesszen ki, amellyel egy kutya feje életben tartható azt követően is, hogy azt elválasztották a testétől.
Azt remélte, hogy a módszer idővel majd alkalmazható lesz embereken is, s így a harctéren halálos sérülést szenvedett katonákat megmenthetik azáltal, hogy fejüket az összeroncsolódott testüktől leválasztva mesterségesen tartják életben arra a pár napra, amíg ép testet nem találnak nekik. (Demihovot az inspirálta kutatásaira, hogy a háború alatt sok katonát látott szörnyű kínok között meghalni, s egyik bajtársát a saját szeme láttára szakította derékban ketté egy rajta áthaladó ellenséges harckocsi lánctalpa.)
Demikov egyre bátrabb kísérletei oda vezettek, hogy egy napon felfigyeltek rá a Szovjetunió legfelsőbb vezetői is, s onnantól kezdve minden szükséges anyagi eszköz a lehetőségére állt. Kutatásait kezdetben a Moszkvai Állami Egyetem, majd később a Szovjet Tudományos Akadémia berkeiben folytathatta, természetesen a titkosszolgálat által garantált (és felügyelt) teljes diszkréció mellett.
A leírások itt más-más fordulatot vesznek – illetve az időrendben is mutatkoznak eltérések. A legtöbb szövegben az Egyetem és az Akadémia szerepét mellőzik és az éppen 1954-ben, a kétfejű kutyával egy évben létrehozott KGB szerepét hangsúlyozzák túl. Viktor Manuilov (Виктор Мануйлов) kilétéről és szerepéről is megoszlanak a vélemények. Még olyan forrást is találtunk, amelyik neves költőnek nevezi… A Kollie-terv születésének a története leggyakrabban így folytatódik:
Az akadémián kapcsolódott be Demihov mellé Viktor Manuilov, aki úgy vélte, hogy a nagy tudós forradalmi eredményei nem pusztán orvosi, hanem katonai célokra is fel lehetne használni. Az egymással hamarosan szoros barátságba kerülő két tudós (?) a tervezgetésben az áttörést akkor érte el, amikor sikerült nekik a korábbi, német juhászkutyán elvégzett kísérletet egy Oleg nevű skót juhászkutyán úgy megismételni, hogy a testétől eltávolított fej mesterséges szívvel és tüdővel több órán át életben maradt, mi több, bebizonyosodott, hogy a testétől megfosztott állat tudatánál van, reagál az ingerekre, sőt: képes étkezni.
A skót juhászkutya életben tartott feje tudósok körében
A képen jobbról látható a két vezető tudós, Demihov (11) és Manujilov (10). Továbbá a háttérben jobbról-balra haladva Pavel Bahtyin (7) neves érsebész látható, majd Szergej Kedrov (5) biológus, és Pjotr Lavrov állatorvos következik (4). Az előtérben a szegény Oleg fejét körülálló hölgyek neve egy kivételével ismeretlen, ők valószínűleg a beavatkozás asszisztensei. Közülük egyedül csak a 9-es számmal jelölt Ljudmila Alekszejeva agysebész kiléte ismeretes az orosz nyelvű portálok szerint.
Az összeesküvés-elméletekben gondolkodó források nem mulasztják el megemlíteni, hogy a bal szélen lévő személy (1) nevét utólag gondosan kitörölték a feljegyzésekből. Valószínűsíthető: ő az az aneszteziológus, aki tiltakozott a kutyákon való kísérletek miatt, főként azért, mert tudta, hogy hiába minden érzéstelenítés, a fej eltávolítását követően az kísérleti állatok igen nagy fájdalmat éreznek. Állítólag az aneszteziológus tiltakozása „megértő” fülekre talált, s a kísérletek titkosságát s rendjét felügyelő katonai és titkosszolgálati vezetők „jutalmul” egy szibériai GULAG-táborba szállíttatták, ahol élete hátralevő részében „fontos uránbányászati feladatokat” kellett ellátnia. Ami a kor Szovjetuniójának diktatórikus légkörét figyelembe véve nem is meglepő. Az ennél vérmesebb források szerint az aneszteziológusnak később sikerült valahová Nyugatra szöknie, ahol a KGB ügynökei a nyomába eredtek és likvidálták. A legmerészebb felvetések szerint azonban mindez nem igaz, lényegében egy UFÓ épült be a férfi személyében az orvosi teambe.
A leírások szerint Oleg után még kutyák tucatjain ismételték meg a beavatkozást, mígnem Demihovéknak sikerült olyan autoejektort kifejleszteniük, amivel már akár egy-másfél hétig is életben tarthatták a kutya fejét. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy Manuilov kivitelezhesse grandiózus tervét a gyakorlatban is. A terv részleteit, azaz magát a Kollie-t, Demihov és Manujilov közösen publikálta egy belső katonai használatra szánt több száz oldalas gépírásos és kézzel illusztrált kötetben. E titkos dokumentumból a legtöbb forrás közül néhány oldalt, főleg rajzokat.
A tervek arról tanúskodnak, hogy a Kollie (ami a skót juhászkutya fajtaneve) egy tökéletes, a III. Világháború harcmezőin legyőzhetetlen kiborg-katona lett volna, melynek masszív robottestét egy – még a fej leválasztása előtt beidomított – kutya agya irányította volna. A robot végtagjainak mechanizmusait pneumatikus és hidraulikus munkahengerek mozgatták volna úgy, hogy a kiborg képes legyen akár 500 kilogrammnyi terhet a magasba emelni, vagy bármilyen terepviszonyok mellett 200 kilogramm fegyverzettel háromnegyed óra alatt megtenni 5 kilométeres távolságot. Hogy ilyen feladatra lépegető robot miért lenne alkalmasabb, mint egy lánctalpas terepjáró, azt szerencsére nem tudtuk meg.
A Kollie ugyanis soha nem készült el.
Azt, hogy szovjetek pontosan meddig jutottak a fejlesztéssekkel, nem tudni. Az egyes források is csak találgatnak. Bár az hatalmas dolog, hogy képesek voltak napokig életben tartani egy kutya fejét, de hogy ezt a kor technikai színvonalán komplex feladatokra képes gépezetbe integrálják úgy, hogy a kutyaagy képes legyen irányítani is azt, meglehetősen kétséges. Már az is hatalmas hibaforrás lehetett, hogy a robotnak nem négy lábat terveztek, hanem csak kettőt. Mit kezdett volna ezzel a kutyaagy?
A források a fennmaradt fotókra hivatkozva egybehangzóan állítják, hogy magát a robottestet a hadiiparban dolgozó szovjet mérnökök megépítették, s távirányítással ki is próbálták, de hogy az élő kutyafejet valaha is belehelyezték-e, s a Kollie akár csak egy métert is képes lett volna megtenni így – arról nem maradt fenn semmilyen bizonyíték. Hacsak az földön kívüli hírében álló anaszteziológus nem vitte magával a működő prototípust.
A becslések szerint a Kollie megépítése óriási költségeket emésztett fel, s mivel még közel sem látszódott a fejlesztések vége, amikor (talán a sikeres űrutazásokban és kozmosz meghódításában látott nagyobb perspektívák okán is) 1969-ben a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága úgy döntött, hogy a Kollie-val kapcsolatos kutatásokat felfüggeszti, és az eredményeket minden dokumentációval együtt 50 évre titkosítja.
A történetet feldolgozó források szinte kivétel nélkül ezekkel a megállapításokkal záródnak:
Csak a Szovjetunió felbomlása után, a fellazult viszonyairól ismert Jelcin-korszakban derült fény a Kollie-terv létezésére. Sokak szerint a Kollie fejlesztésének következő lépcsőfoka az lett volna, ha nem idomított kutya, hanem kiképzett katona fejét ültetik be a géptestbe. Erre utalhat az, hogy miután Demihovék keze alatt száznál is több kutya múlt ki, elkezdtek – az emberhez anatómiailag közelebb álló – majmokkal kísérletezni. A majmok azonban a kutyákhoz képest jóval kezelhetetlenebbnek bizonyultak. Feljegyezték, hogy az első majom, amelynek sikeresen távolították el a fejét, az altatásból való ébredés után grimaszolt, vicsorgott, majd káromkodásra emlékeztető hangokat hallatva (‘job tvaju maty’) hirtelen leharapta Demihov mutaóujját…
A Kollie mint marketing
Az orosz üzletemberek leleményességét dicséri, hogy a régi történetben meglátták a marketinglehetőséget. Lépegető robotot alkotni a tenyérnyi számítógépe korában már nem nagy kunszt, csak egy skót juhász számára kényelmes elhelyezkedést kell biztosítani a mellkasi részben. Túl nagy idomítás sem szükséges.
A kiborg találékony menedzsere távirányítóval a kezében megáll a Collie-val a nevezetességek, látványosságok előtt – és az odalátogató emberek szívesen fizetnek szép pénzt azért, hogy sétálhatnak egyet és lefényképeztethetik magukat a hírhedett szovjet kiborggal. 60 év távlatából a titkokkal övezett legenda így válik idegenforgalmi gagyivá.
Velence. Nem sokat változott, mióta utoljára itt bolyongtam, akkor is kicsit részegen. Minek változzon? Remek hely. Sokat nem láttam a városból, mert a napi 6-8 óra Tiziano jobban lemerített, mint bármelyik – akár a legjobb – kurtizán. Pénteken is, szombaton is elájultam már nyolc óra felé. Maximum kilenckor. Mégiscsak Velence! Előtte-utána meg? Hát, megnéztem a kedvenc Tizianóimat. Mivel a rohadtbaromállatok a fele képet sem cígelték át Bécsből. A Vénusz a tükör előtt különösen hiányzott, meg Rubens Vénusának a segge. Maradt a Ca’ D’ Oro Vénusza. Szintén a tükör előtt. Szintén Tizianótól. Azt hittem gyöngébb. Hogy előkészület. Pedig. Simán csak mestermű.
