Vizigót korona
A Pazzo Grassiban éppen egy nagyszerű kiállítás van: Róma és a barbárok. Három emeleten át (ahogy Grassiban lehet és szokás) most épp a Római birodalmat ostromló, majd elsöprő barbárok tárgyi emlékeinek legjavát rendezték kiállítássá, és mellé a lehető legdiszkrétebb formában, a birodalom kortárs emlékei közül néhány visszafogott darab. Amelyek közül kiemelkedik egy vizigót korona.
Mintha az európai civilizáció szentélyében korzózó katonafeleségek közül az egyik a büszkén viselt hálóinge mellé, pontosabban fölé egy csillárt is a fejére tett volna. Ja, van trónszék is, rekonstrukció… Csatok, és mint már írtam, a többi, egy kivétellel zsebpiszok méretű. A kivétel egy hun vasból készült szakrális edény. Leginkább egy hordozható tábori küblire hasonlít.
Olyasmi járt épp a fejemben, hogy kezdem érteni a hatalom természetrajzát: amíg győznek, innen a sikermániájuk. Azonban gondolatmenetemnek nem jutottam a végére sem, mert a kiállítás végéhez ért. Illetve én értem a végére. Egy tablóhoz, amin egyrészt a kijárat felirat (Uscita) volt olvasható, másrészt a mi szentkoronánk látható. A történet, a barbárok térnyerésének végpontja. Kissé sommás. És a kiállítás szervezői valószínűleg nem egészen arra gondoltak, amire én, de a vaktyúk is…
Elgondolkoztam, mi a művészi mélység. Például a festői mélységről beszélve az elemzők általában csak szerencsésebb esetekben egy-egy képre, vagy festőre vonatkozó fantáziáikat rendezik több-kevesebb sikerrel. Olykor pedig képtől, festőtől is elvonatkoztatva szárnyaló fantáziáikat valóságosnak vélik, és ezzel a névvel illetik.
A későbbiekben – a festészetre korlátozva -, úgy is mint autodidakta művészetpszichológus, ennek a festői mélységnek igyekszem a technikai alapját leírni, de legalább is jelezni, és három példával illusztrálni. Majd pedig ennek a technikának a megvalósulását értelmezem. Ezek az értelmezések ugyan az én fantáziám megnyilvánulásai (azok lesznek leírva is), azonban azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy (épp leírásukkal, és némi utánjárással) ellenőrizhetőek. Kérem is, hogy őrizzétek ellen. És meg. A hidegvéreteket.
Velence. Nem sokat változott, mióta utoljára itt bolyongtam, akkor is kicsit részegen. Minek változzon? Remek hely. Sokat nem láttam a városból, mert a napi 6-8 óra Tiziano jobban lemerített, mint bármelyik – akár a legjobb – kurtizán. Pénteken is, szombaton is elájultam már nyolc óra felé. Maximum kilenckor. Mégiscsak Velence! Előtte-utána meg? Hát, megnéztem a kedvenc Tizianóimat. Mivel a rohadtbaromállatok a fele képet sem cígelték át Bécsből. A Vénusz a tükör előtt különösen hiányzott, meg Rubens Vénusának a segge. Maradt a Ca’ D’ Oro Vénusza. Szintén a tükör előtt. Szintén Tizianótól. Azt hittem gyöngébb. Hogy előkészület. Pedig. Simán csak mestermű.
