Mi a Maxwell-démon? – A hipotézis: az elsőfajú démon
Gondolatkísérlet a termodinamika második főtételének megkérdőjelezésére: energia a semmiből?
![]()
James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus nevéhez fűződik a hipotézist, miszerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt – démont – tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor az egyik tartály felmelegedne, a másik pedig lehűlne, akár gőzgépet is működtethetnénk általa. (Ez lenne az elsőfajú démon.) Tudományosabb megfogalmazásban:
a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját (rendezetlenségének a mértékét), azaz semmiből keletkező energiához jutnánk. Vagyis lényegében megvalósulna a perpetuum mobile, az örökmozgó.
Ez nagyon szép is lenne, és ha technikailag meg is lehetne valósítani, sajna akkor sem működne, mert a démonunk működtetéséhez bizony energiára lenne szükség. Ugyanis az informatika fogalomrendszerét alkalmazva azt mondhatjuk, hogy a Maxwell-démon meghatározott program szerint tevékenykedik: fizikailag kódolt információkat tartalmaz, ezek határozzák meg viselkedését és működésének a célját, így azt is, a környezetének aktuális állapotáról szerzett információkat hogyan dolgozza fel ezeknek céljának elérése érdekében. Azonban
az információk csak anyaghoz vagy energiához kapcsoltan közvetíthetők
– így a kis huncut démonnak végső soron több energiára van szüksége a molekulák szétválogatásához, mint amennyit a folyamat eredményeképpen nyerne, tehát a rendszer entrópiája (rendezetlenségi foka) ezen a módon nem csökkenthető.
Stanislaw Lem és a másodfajú démon
A másodfajú démon – Maxwell nevének említése nélkül – Stanislaw Lem Kiberiáda c. művében szerepel: A hatodik utazás, avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára.
Trurl mérnök, aki egy általános omnipotenciátor, és mérnök-barátja, Klapanciusz saját kezűleg készítették el a mohó zsiványnak a Másodfajú Démont, amely mágikus, termodinamikus, antiklasszikus és statisztikus. A dolog jópofa, a tudományos terminológia és maga a tudomány ironikus ellenfénybe kerül.
Aztán 1997-ben jött egy magyar pedagógus és megalkotta a harmadfajú démont.
Buda Mariann és a harmadfajú Maxwell-démon
Egy szakmainak mondható vélekedés szerint Buda Mariann tanulmánya rendkívül érdekes, azonban szinte mindenről szól, csak arról nem, ami a címében szerepel. Magáról a démonról mindössze négy mondatot ír esszéje elején.
Az alább teljes egészében olvasható tanulmány 1997-ben készült és gyakorlatilag az az idő tájt uralkodó bizonytalanságot tükrözi az internettel mint új médiummal szemben. Magyarországon az első magyar weboldal például bizonyíthatóan 1993-ban kszült, az első internet-szolgáltatók csak ezután indultak és a net 1994-95 körül vált általánosan ismertté, de még eléggé korlátozottan (leginkább csak intézményi háttérrel) hozzáférhető. Tehát mindössze 2-3 év tapasztalatai tükröződnek a tanulmányban. A szerző vélhetőleg ennyi ismeret birtokában is sok mindent helyesen látott, de írása keletkezésekor igazából nem tudta megérteni az új médiumot.
A harmadfajú démon jól hangzik, de amiről igazából szó van, az Buda esetében a tanár jövőbeni lehetséges szerepe az internet mint tanulási forrás hozzáférésének a megszűrésében ölt alakot.
Ezzel együtt a szerző esszéje úttörő jelentőségű, mert a világhálónak az oktatási rendszerben lecsapódó társadalmi problémáiról korábban a magyar szakirodalomban a témát ilyen alaposan körbejáró írás nem jelent meg.
Lássuk a teljes írást,
amely jól olvasható, digitálisan könnyen feldolgozható formában nehezen érhető el. Ezúton is kérjük a szerzői jog tulajdonosától a közléshez való utólagos hozzájárulást.
A TANÁR MINT HARMADFAJÚ MAXWELL-DÉMON
A MAXWELL-DÉMON OLYAN LÉNY, AMELY KÉPES ARRA, hogy két, gázt tartalmazó tartályt összekötő nyíláson az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba csak a gyorsabbakat engedje át, ezáltal – ellentmondva a termodinamika második főtételének – munkavégzés nélkül csökkenti a rendszer entrópiáját. A fizikusok csak hosszas gyötrődés után jöttek rá arra, hogy a démonnak információra van szüksége démoni tevékenységéhez, és – némileg leegyszerűsítve a dolgot – az információ megszerzésébe fekteti a munkát. Világos tehát, hogy az igazi “úr” a másodfajú Maxwell-démon; az a lény, aki a Világmindenség jelenségei közül ki tudja válogatni azokat a jelsorozatokat, amelyek dekódolhatók, azaz valamiféle jelentéssel ruházhatók fel. Ez a démon tehát információkat tud gyűjteni. De vajon mire menne ez a démon, ha nem tudná felmérni a jelentés jelentőségét, azaz képtelen lenne megkülönböztetni a fontos információkat a már-már zajnak minősíthető információs szeméttől? A harmadfajú Maxwell-démon az, aki nélkül a többiek sem működhetnének; aki értelemmel tölti meg a jelentést, aki valóban képes arra, hogy ellene szegüljön a káosz elhatalmasodásának.
Rendszerváltás és modernizáció, euroharmonizáció és etnocentrizmus, a történelem vége és a jóléti állam válsága, posztmodern és információs társadalom. A történések gyorsak, és ráadásul körülöttünk dühöngenek; nincs rálátásunk a folyamatokra, így ítéleteink bizonytalanok és illékonyak. Ebben a helyzetben bármit mondani a tanár 21. századbeli szerepéről már-már az ostobaság határát súroló könnyelműség. Mégis megkísérlem, hogy az Internet apropóján megmutassam, ez olyan kérdés, amellyel feltétlenül foglalkoznunk kell.
A számítógépes hálózatok megjelenése számtalan kérdést vet fel; a problémakör vizsgálatával a legkülönfélébb tudományterületek művelői foglalkoznak. Az alábbi elemzés nem törekedhet teljességre még a nevelés vonatkozásában sem; a megközelítés elkerülhetetlenül szubjektív.
Két kérdést szeretnék megvizsgálni. 1. Milyen problémákat vet fel, ha a hálózaton elérhető adatbázisokat, web-lapokat és virtuális könyvtárakat tekintjük az információszerzés alapjának? Építhető-e kizárólag ezekre (azaz a távoktatásra) a jövő iskolája? 2. Milyen hatásokat eredményez a hálózat csatornáján át megvalósuló emberi kapcsolattartás, a hálózati kommunikáció? Hogyan tekintsünk a kibertér társadalmára?
A hálózatok megjelenése – az ún. harmadik információs forradalom – nagy kihívást jelent az oktatás egésze, és természetesen a tanártársadalom számára is. Számos magától értetődő fogalmat, megközelítést (tanulás és tudás; tudomány és? vagy? információ; nevelés, iskola, tekintély stb.) át kell gondolni és újraértékelni, újradefiniálni. Sokan úgy vélik, az információs társadalomban nem lesz szükség tanárokra, vagy legalábbis szerepük teljességgel súlytalanná válik. Csupán passzív segítői lesznek a tanulók (legyenek azok bármilyen korúak) önálló ismeretszerzésének, amelyhez a technikai feltételeket a hálózat teremtette meg. Az általánosnak mondható megközelítéssel szemben azt gondolom, jövőnket jelentősen befolyásolhatja az a körülmény, vajon az iskola, a tanár képes lesz-e visszaszerezni tekintélyét; azt a tekintélyt, amely szilárd fogódzókat, szellemi hátországot, orientációt és ösztönzést tud nyújtani az információs óceán meghódítására induló fiataloknak.
A hálózat előnyei – a kommunikáció és a különféle információk elérésének gyorsasága – olyan nyilvánvalóak, hogy terjedése nagy valószínűséggel továbbra is gyors lesz. Bár ma Magyarországon még csak a multinacionális nagyvállalatokra jellemző a hálózat napi használata, a partnerek nyomása és a “civilizációs kényszer” hatására egyre több cég fogja igénybe venni az Internetet . Néhány év múlva már olyan munkakörökben is szükség lehet a számítógép és a hálózat ismeretére, amelyet semmiképpen sem neveznénk szelleminek (például a kereskedelemben vagy a szolgáltatásban). Várható, hogy egyre több otthoni számítógép is rá fog kapcsolódni a hálózatra. Akár tetszik, akár nem, az Internet rövid időn belül része lesz az életünknek. Az iskolának azonban nem csak az a dolga, hogy az ehhez szükséges technikai jellegű ismereteket átadja – ez egyszerűen (?) megoldható a számítástechnika órák keretén belül.
Gondolatok a szimbolizáció fejlődéséről
Amikor a szimbolizáció történetéről beszélünk, általában a nyelvek kialakulását értjük ezen; azt az evolúciós folyamatot, amelynek eredményeképpen az ember fogalmi struktúrákba rendezte maga körül a világot és képessé vált arra, hogy mindezt szavakban is megjelenítse, kifejezze. A tapasztalat, a tudás így átadhatóvá vált, és megindulhatott a kultúra fejlődése.
Vegyük most szemügyre a nyelvi szimbólumok kialakulásának történetét. Az írás megjelenése forradalmi újítást jelentett, hiszen lehetővé tette, hogy a tanítás térben és időben függetlenedjen a tanítótól. Így a tanulásnak csupán két feltétele van: a tanítónak le kell írnia tanítását, a diáknak pedig meg kell tanulnia olvasni.
Az írás fejlődésvonala – nagy történelmi távlatokat figyelembe véve – egyértelműen az egyszerűsödés irányába mutat. A képírást az ókori Egyiptomban hosszú ideig tanulták az írnokok. Ehhez képest jelentős előrelépést jelentett a szó, illetve szótagírás, de ez még mindig túlságosan bonyolult, nehezen elsajátítható írásmód. A betűírásnak köszönhető, hogy az írásbeliség nem egy szűk, kiválasztott réteg privilégiuma többé. Egyre több könyv születik egyre gyorsabban és egyre olcsóbban.
Az egyszerűsödési folyamat ma is tart (például helyesírási reformok alakjában), és nem korlátozódik csak az írásra. A különféle információk megjelenítésére más eszközöket is alkalmazunk. A matematikában, kémiában, fizikában használt jelölés-, illetve szimbólumrendszer az évszázadok során lényegesen egyszerűsödött; új rendszerek megalkotásánál pedig elsődleges szempont az egyszerűség, az áttekinthetőség. Emögött az a törekvés is feltételezhető, hogy az elért eredmények minél több emberhez eljussanak, minél többen megértsék és használják azokat. (Bizonyára hasonló folyamatokat fedezhetnénk fel például a térképek vagy a közlekedési táblák szemrevételezése közben.) Ezt szoktuk a tudás demokratizálódásának nevezni. Mindez azt is jelenti, hogy az írott/ábrázolt információ dekódolásához egyre kevesebb szellemi erőfeszítésre van szükség.
A dolog erősen hasonlít a különféle technikai eszközök fejlődéséhez. A kerékpár, az autó vagy a számítógép birtoklása kezdetben luxus, használata valóságos bravúr volt; ma már ezek az eszközök részei a mindennapjainknak, gyakorlatilag bárki képes a kezelésükre. Ezt a folyamatot – vagyis: egyre több tárgyi és szellemi eszközt egyre több ember használ – szoktuk a civilizáció fejlődésének nevezni.
De vajon azonos-e az információ a tudással? Természetesen nem. Az információ azáltal hasznosulhat, ha valamiféle rendszerbe, struktúrába illeszkedik, ha felismerjük önmagán túlmutató értelmét, jelentőségét – azaz, hogy miért van rá szükségünk, mit akarunk kezdeni vele. Különben tévévetélkedőkbe kívánkozó, csillogó kacat-halmaz marad. Legalább ilyen fontos az a tudás is, hogy milyen információra van szükségünk, és hogy egy új információ fontosságát, hitelességét fel tudjuk-e becsülni. Az értékrend, az érdeklődés, a világszemlélet, a gondolkodás stratégiái olyan lelki-szellemi képződmények, amelyek legnagyobbrészt a cselekvéses tapasztalatok, az interakciók, azaz a személyes tanítás “melléktermékei”.
A régi időkben a tanítás közvetlen kapcsolatban történt. Mester és tanítvány kölcsönösen választotta egymást; együttműködésük közös elhatározáson alapult. A Mester, azaz a tudás birtokosa tiszte szerint szabályozta a tudás elosztását, és a tudással együtt átadta a felhasználáshoz szükséges tudást, képességeket, lelki-szellemi “iránytűt” és felelősségérzetet is. Az írás fejlődésének és az írásbeliség terjedésének folyamata azzal is együtt járt, hogy az információnak egyre kevésbé volt/van személyes közvetítőkre szüksége.
Most tekintsünk el annak elemzésétől, vajon használ-e az emberiségnek a civilizáció; vajon közelebb kerültünk-e a Nagy Kérdések megoldásához. Az tény, hogy a technikai-társadalmi fejlődés eredményeképpen a mindennapi élethez is egyre több információra, ismeretre, tudásra van szükség. Ettől egyáltalán nem függetlenül egyre többen és egyre hosszabb ideig tanulnak – és egyre személytelenebb módon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy jobban értjük magunk körül a világot, hogy az átlagember tájékozódó képessége, szellemi színvonala (viszonylagosan, azaz a kor fejlettségéhez mérve) jelentősen növekedett volna az előző korokhoz képest. Ma is csak azt a tudást birtokoljuk, illetve azon a szinten működtetjük, amely mindennapi tevékenységeinkhez és munkánkhoz szükséges. Azok az ismeretek, amelyek nincsenek integrálva, amelyek nem hasznosulnak szellemi tevékenységeinkben, egyszerűen elhomályosulnak és kihullanak. A legtöbben nem értik az elektromos áram, a fotocella vagy a gravitáció mibenlétét , nem tudják, mi a különbség a fájdalomcsillapító és az antibiotikum között stb. Néhány tényezőnél többet egyszerűen képtelenek vagyunk egyszerre áttekinteni, kezelni. Mindennapi gondolkodási, döntési stratégiáink tele vannak hibás általánosításokkal, gondolkodásunk merev, gyakran előfordul, hogy a “menet közben” felbukkanó újabb tényeket, szempontokat nem tudjuk integrálni. Az általános iskolások legnagyobb része nem jut el az általánosításnak arra a fokára, hogy “értse” a törteket (bár mechanikusan esetleg jól tud számításokat végezni), azaz a törtek fogalmát értelmezni és hasznosítani tudja – és még sorolhatnánk a példákat. Ezek a problémák mélyen gyökereznek, részben emberi adottságainkban, részben oktatási rendszerünkben; naivitás azt gondolni, hogy megoldódnak majd, ha információhegyeket teszünk könnyen hozzáférhetővé.
A legunalmasabb közhely, hogy világunk hihetetlenül bonyolulttá vált. Az információkat feldolgozó rendszereink jóval egyszerűbb körülményekre vannak “méretezve”. Ki-ki szakértelmétől, érdeklődésétől és ítélő erejétől függően világunk kisebb-nagyobb, de mindenképpen korlátozott szeletében képes csak tájékozódni. Ha el kell hagynunk a biztonságos terepet, ugyanúgy cselekszünk, mint ősünk, aki a sámánhoz fordult: keresünk egy szakértőt. Ez így természetesen nagyon ésszerűen hangzik, de ahogy számtalan pszichológiai vizsgálat kimutatta (például a reklámok hatékonyságával, a döntésekkel vagy a közvélemény változásaival, az úgynevezett véleményvezérekkel kapcsolatban), a legtöbb esetben egész egyszerűen arra az emberre hallgatunk, akiről úgy véljük, hogy tudja, mit beszél. Ítélőerőnk gyakran még ahhoz sem elegendő, hogy képesek legyünk jól megválasztani a szakértőnket.
Miközben információk tömegével bombázzuk a felnövekvő gyermekeket, a személyes kapcsolat a mester és tanítványai között egyre inkább háttérbe szorul. Értékmentességről, elfogulatlanságról, szellemi szabadságról beszélünk. Nem fáradozunk azon, hogy kialakítsuk bennük az információkezelés, a gondolkodás stratégiáit, az ítélőerőt; azt gondoljuk, mindez magától kifejlődik. Az eredmény: olyan emberek tömege, akikre a manipulálhatóság és a gondolkodás merevsége egyszerre jellemző.
Az információ önmagában semmi, ha hiányoznak az integrálásához, működtetéséhez szükséges képességek. Az információhoz való hozzájutás demokratikussá válása olyan jelszó, amely szemforgató módon megtévesztő, mert nem jelenti automatikusan a tudás demokratizálódását – mint ahogy önmagában a világútlevél sem tesz senkit utazóvá. Az információkhoz való korlátlan, gyors és – a szó fizikai értelmében – könnyű és egyszerű hozzáférés akkor jelenti a tudás demokratizálódását, ha együtt jár a növendékek szellemi nagykorúsodásával. A számítógép csak pontos kérdésekre tud válaszolni. Vajon tudunk-e kérdezni? És egyáltalán: vannak-e kérdéseink? A hálózaton való információkeresés a szokásos könyvtári keresgéléshez képest nehezebb: nem csak a megszokott, indexelt keresési módokat kell jól ismernünk; értenünk kell a hálózat asszociációs logikáját is. Nagy problémát jelent a legnagyobb előny: a gyorsaság és a mennyiség. Ha nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy nagy tömegű információt gyorsan áttekintsünk, egy adott szövegről villanásnyi idő alatt eldöntsük, fontos-e, kell-e nekünk, reménytelenül elvesztünk, hiszen akkor a mennyiség a gyors elérhetőség ellenére sem előny, csupán zavarba ejtő, a reménytelenség érzését keltő, leküzdhetetlen akadály. Hiába lakunk az óceán partján, előnyeit, gazdagságát csak akkor élvezhetjük, ha tudunk csónakot építeni, és megtanulunk hajózni. A lakatlan szigeten felejtett gyerek pedig erre csak Hollywoodban képes.
A szimbolizáció csúcsa: a hipertext
Az írás szegényesebb, korlátozott kifejezőerővel bír a személyes találkozáshoz, a beszédhez képest, hiszen az információk közvetítéséhez egyetlen csatornát vesz igénybe. Az írók, költők képesek azonban arra, hogy műveikben, pusztán a leírt szavak erejével valamely érzés vagy gondolat befogadásának olyan élményét hozzák létre, amely megközelíti a személyes találkozás, a személyes közvetítés intenzitását. Így tehát a könyv – legalábbis az értékesebbje – valamelyest pótolhatja a személyes tanítást, és mivel szerzőhöz köthető, orientáló, követhető tekintélyt képvisel.
Vizsgáljuk meg, milyen változást hozott az írott szövegek tekintetében az információs forradalom. Az információ hihetetlen bősége és gyors hozzáférhetősége türelmetlen habzsolásra késztet. Semmiről sem szeretnénk lemaradni. Nincs türelmünk a hosszú szövegekhez. Sok rövid szöveget futunk át nagyjából, felületesen, és alig valamit olvasunk el alaposan. (A képernyő még az újságnál is alkalmatlanabb hosszabb szövegek olvasására.)
Ez a folyamat sem a hálózattal kezdődött. Egy ideje már az emberek alig fognak neki kétszáz oldalasnál hosszabb regénynek; szívesebben olvasnak novellát vagy kisregényt (ha olvasnak egyáltalán). Ez még persze nem katasztrófa. Az igazi bajokat számomra (ezen a téren) a 100 híres regény és az ehhez hasonló kiadványok testesítik meg; ezek azt sugallják, hogy az élmény, a mű helyettesíthető a sztorival – a tudás azonos az információval.
Az írott szöveg élményének létrehozásában fontos szerepe van – az élőbeszéd kötetlenségével, szabad áramlásával ellentétben – a formának, a szerkezetnek is. Egy vers, egy novella, egy regény olyan, mint egy épület: semmi sem esetleges vagy véletlenszerű, minden elemnek helye és funkciója van.
A hipertext olyan szöveg, amelynek szerkezete nem lineáris, hanem hálószerű. Elágazási pontjain újabb szövegekre térhetünk át, amelyek az adott szóhoz vagy szövegrészhez kapcsolódnak valamilyen összefüggés alapján. Így a szöveget tulajdonképpen olvasás közben magunk szerkesztjük, hiszen minden elágazásnál mi döntünk, milyen irányba haladunk tovább. A dolog nagyon hasonlít ahhoz, amikor elmélkedünk valamin: gondolataink csaponganak, és ezer dolog jut eszünkbe – egészen messzire juthatunk a kiindulási problémától. Az interaktív kalandozás az asszociatív hálóban a felderítés izgalmának, szabadságának érzését adja.
Ez a jellegzetesen posztmodern érzés sem új. Tapasztalhattuk már videózás közben, amikor szabadon kóboroltunk a történetben, átpörgettük az unalmas részeket, kikockáztuk az érdekesebbeket. Így töredezik szét a film-egész élménye, így lesz belőle sztori, és születik meg korunk vizuális kultúrájának jellegzetes képviselőjével, a videóklippel rokon műfaj, az interaktív házimozi, ahol semmi nem következik semmiből, és bármikor bármi megtörténhet.
A hipertextben való kóborlás szabadsága nagyon is korlátozott, hiszen a felkínált lehetőségek éppúgy terelnek, mint a lineáris szöveg egyetlen iránya. Csak éppen az összefüggések mosódnak el. Az alapélmény nem az univerzalitás, a “minden mindennel összefügg” felismerése lesz, sokkal inkább a bármiből bármi következhet, ami azt jelenti, hogy semmi nem következik semmiből. A hipertext nem segíti azon képességünk kifejlődését, hogy az információkat struktúrába rendezzük, hogy különbséget tegyünk a fontos és lényegtelen között, hogy fogalmainkat hierarchikusan építsük fel.
![számítógépes hálózat]()
A hipertext nagyszerű dolog, ha pontosan tudjuk, mit akarunk, vagy ellenkezőleg, időnk és kedvünk van valamilyen témában meghatározott cél nélkül kóborolni. De veszélyesnek, sőt, lehetetlennek tartom azt az elképzelést, hogy egy tapasztalatlan növendék vezetés, orientáció nélkül ilyen jellegű, virtuális könyvekből építse fel a tudását.
A hálózatról levehetjük, kinyomtathatjuk, átszerkeszthetjük és átírhatjuk, majd újra feltehetjük a szövegeket. Az információk szerzője, forrása, eredete, hitelessége gyakorlatilag kinyomozhatatlan. Így a közvetlen, személyes kapcsolat után megszűnt az az időn és téren átívelő szellemi kapcsolat is, amely – az írott művön keresztül – még összekötötte a mestert és a tanítványt. A bűvészinas magára maradt hát. Vajon elegendő-e vigasztalásul a tudat, hogy sok millió társa bukdácsol még a hálózat útvesztőiben?
A hanggal, (mozgó)képpel összefűzött hipertext információs mozaikja nem tükrözi/szimbolizálja, hanem másolja/megjeleníti/helyettesíti a valóságot . Ha a hálózat információi képezik kizárólagos szellemi táplálékunkat, ennek messzire gyűrűző hatásai lehetnek. A tagolatlanság, a struktúra, a hierarchia hiánya mellett a másik fontos következmény, hogy az információk folyamatos és tartalmuktól független elérhetősége megváltoztatja az időbeli távlatok érzékelését, az időben való tájékozódás képességét, a történelmi reflexió lehetőségét, az időfogalmat. Csak “friss” és “régebbi” adatok vannak. Emlékezetre semmi szükség, hiszen a számítógép nem csak az információkat hozza elénk türelmesen annyiszor, ahányszor csak akarjuk, hanem az utat is, ahogyan oda eljutottunk.
Ha arra szoktatjuk a növendékeket, hogy a sztori helyettesítheti a művet, a másolat az eredetit, az információ a valóságot, könnyen kialakulhat az a meggyőződés, hogy csakis azok a dolgok fontosak, amelyek a számítógép által megjeleníthetők, azaz digitalizálhatók. Lényegtelen tehát a személyesség, az egyediség, az érzelem és a kételkedés. Nincsenek szemantikai mélységek, és nincsenek kérdések sem. Nincs talán és esetleg, nincs valószínűség, nincs közel és távol. Nem látszik (azaz nem létezik) a megismerés horizontja.
A mégoly látványosan megjelenített információ önmagában jelentés- és jelentőség-nélküli. Nem nélkülözheti a kereső, kérdéseket felvető értelmet, a “tényeket” értelmező-értékelő, azokat a valósággal összekötő-összevető, nyugtalan emberi szubjektumot.
Nem könnyelműség-e azt gondolni, hogy ha egy gyerek bezárkózik a szobájába és rászívja magát az Internetre, egyre nyitottabb és érdeklődőbb lesz, és egyre több kérdése lesz a világról?… Azt a tapasztalatot, hogy egy barátságos, érdekes, megismerhető és megismerésre érdemes világ vesz minket körül, csakis a számára fontos felnőttekkel való mindennapos, személyes kapcsolatából szerezheti meg, és ebben a tanártársadalom felelőssége óriási.
Kommunikáció a hálózaton. A kibertér társadalma
Ezen a területen még nincsenek szisztematikus vizsgálatok, hiszen a jelenség nagyon új. A változás állandó és gyors. Megfigyelni gyakorlatilag csak a párbeszédeket lehet, a csatornák állandó vendégei nehezen azonosíthatók. És végül: bár a hálózatra kapcsolódók száma exponenciálisan növekszik, ez a szám még mindig csak a lakosság olyan töredékét jelenti, amely egy eléggé speciális réteget képez az adott ország társadalmában, ezért bármiféle eredmény nehezen általánosítható, és csak óvatosan extrapolálható. Technikai lépéshátrányunk a rejtőzködő problémák felderítése és kezelése szempontjából előny; használjuk ezt ki, amennyire csak lehet.
A hálózaton talán a kommunikációs csatornák a legnépszerűbbek. Egyre több ember mindennapjainak része az üzenetváltás a hálózaton keresztül. Mi ennek a nagy népszerűségnek az oka?
A hálózaton kommunikálni valóban lenyűgöző élmény. Nem kell hetekig lesni a postást; elektronikus levelünkre másnap megérkezik a válasz a világ legtávolabbi zugából is. Nagyszerű dolog kapcsolatba kerülni és kvázi-beszélgetni olyan emberekkel, akikkel amúgy soha nem volna lehetőség találkozni. A hasonló érdeklődésű emberek egymásra találhatnak; a friss tudományos eredmények vagy akár gondolatok percek alatt körbejárják a Földet, napok alatt érkeznek a reagálások, bármit meg lehet vitatni hozzáértő és érdeklődő emberekkel. Nagyon sokan egyszerűen csak fecserésznek a hálózaton.
Vannak, akik már “bioelektronikus környezetről” , “elektronikus Gaiaról” beszélnek. Olyan ez, mint egy különlegesen kreatív elme által kitalált világméretű szociálantropológiai kísérlet. Kösd össze az embereket úgy, hogy bármikor kapcsolatba léphessenek egymással, földrajzi helyüktől függetlenül, de érintkezésük egyetlen eszköze az írás lehet – és figyeld meg, mi történik. Vajon kialakulhat-e ebből valamiféle társadalom? Ha igen, hogyan működik? Érvényesek-e rá a “valódi” társadalom törvényszerűségei? És a legfontosabb kérdés: milyen kapcsolat, viszony van a “valódi” és a kibertársadalom között? Vajon nem fenyeget-e az a veszély, hogy az emberek “kivándorolnak” Kiberiádába?
Egy-egy beszélgető csatorna vagy konferencia résztvevői gyakran hosszabb ideig együtt maradnak. Mindig vannak újabbak, és vannak kilépők is, de egy adott időszakban a csapat viszonylag állandó. Vajon milyen lehet egy közösség, amelynek tagjai nem léphetnek egymással fizikai kontaktusba, még csak nem is láthatják egymást? Kialakulhat-e olyan kultúra, amelynek egyetlen létezési és megnyilvánulási formája az elektronikusan megjelenített és közvetített, írott szó?
A hálózati kommunikáció fontos eleme a névtelenség, pontosabban: a meghatározatlanság. A hálózaton nem számít, ki vagy, hol laksz, mit csinálsz, hogy nézel ki, szegény vagy-e vagy gazdag, sikeres vagy unalmas… Ezért szokták mondani, hogy a kibertér a legdemokratikusabb “hely” a világon. Ahol a cselekvésnek, a megnyilvánulásnak egyetlen lehetséges módja a szó, a bármit kimondhatunk állapota valóban a teljes, a korlátlan szabadság érzését adja. (A hálózaton – az ismétlődő próbálkozások ellenére – nincs cenzúra, ez ugyanis mind jogilag, mind technikailag megoldhatatlan . Legfeljebb az operátor teszi ki a tűrhetetlen alakot a csatornáról.)
Valójában a kibertér közösségeinek a “valódi” társadalom problémáihoz hasonló gondokkal kell szembenéznie. Itt is létezik a források szűkössége: mindenkinek korlátoznia kell magát, hogy mások is szóhoz jussanak, hogy a csatorna csúcsforgalomban is használható maradjon. Bár a szólásszabadság a legfontosabb alapérték a hálózaton, azért mindent itt sem lehet kimondani – itt is önkorlátozásra van szükség, hiszen ha szétromboljuk a társaságot, nem lesz kivel beszélgetni. A közösség tehát kialakítja a maga íratlan szabályait, normáit, amelyeket igyekszik átadni az újonnan belépőknek, az új generációnak.
A fentebb említett demokratizmus sem jelent azonban abszolút egyenlőséget. A kibertérben is vannak tekintélyek és vannak olyanok, akiket nem sokra becsülnek. Úgy tűnik tehát, ahol emberek találkoznak (még ha csak a kibertérben is), megindul a küzdelem a pozíciókért, és előbb-utóbb kialakul a hierarchia. Mindig és mindenhol vannak, lesznek sztárok és páriák – azaz a társadalom, akármilyen meghökkentő peremfeltételeket teremtünk is, strukturálódik.
A kibertérben a pozícióharc is sajátos módon, a nyelv eszközeivel folyik. Aki nem bánik ügyesen a szavakkal, nem elég tömör, logikus, vagy éppen szabad szájú és szellemes, nem tud ügyesen riposztozni, nem számíthat népszerűségre, elfogadásra; nem fognak adni a szavára.
Újfajta nyelvi készséget kell tehát elsajátítanunk: gondolatainkat röviden, tömören kell megfogalmaznunk, ráadásul úgy, hogy megmaradjon benne az élőbeszéd elevensége, figyelemfelkeltő ereje. A hálózaton senki nem ér rá hosszadalmas szövegeket olvasgatni. A konferencia-csatornákon annak lesz tekintélye, aki frappánsan tud megnyilatkozni.
Ez a jelenség sem előzmények nélkül való. Ma a tudományos élet résztvevőjének el kell tudni mondania eredményeit akár öt percben is, vagy megjeleníteni egy poszteren (ugyan ki rá előadásokat hallgatni?!), cikkeihez pár soros összefoglalót kell írnia. Ez még rendben is volna, hiszen segíteni kell az olvasót abban, hogy gyorsan megtalálja a neki szóló információkat, és ne pazarolja az idejét olyasmire, amire nincs szüksége. A baj csak az, hogy a jelenség nagyobb körben is terjedőben van, és ugyanabba az irányba mutat, mint a korábban említett 100 híres regény. Lassacskán összetévesztjük az absztraktot a cikkel, a bevezetőt vagy a fülszöveget a könyvvel. Ha csak a tájékozottság látszatát igyekszünk fenntartani, de már nem mélyülünk el semmiben, egyre inkább kialakul az a meggyőződésünk, hogy amit nem lehet leírni tíz mondatban, azaz elolvasni és felfogni öt perc alatt, azzal nem is szabad foglalkozni – az afféle méla meditáció már oly mértékben korszerűtlen, hogy csak kevesen engedhetik meg maguknak.
A hálózaton ma már akár a leghíresebb emberek előadásait is megnézhetjük-meghallgathatjuk. De akinek a számára a távirati stílus az egyetlen emészthető befogadási forma, valószínűleg soha nem fog végigkövetni egy előadást (hiszen ez “élőben”, a helyszínen se mindig könnyű, a monitoron pedig kifejezetten fárasztó lehet), és nem fog elolvasni egyetlen komolyabb cikket vagy könyvet sem. A dolog fordítva is igaz: néhány jól hangzó, mégoly elegáns, szellemes mondat nem pótolhatja-helyettesítheti a dolgok alapos végiggondolását – hacsak nem akarunk a csillogó szellemi szappanbuborékok világában élni. A tömörség önmagában nem lehet cél, csupán eszköz a figyelemfelhívásra; bevezetés, kedvcsinálás az elmélyüléshez. De ez az igény sem alakul ki magától.
A hálózaton az önmegjelenítés, a cselekvés és az érintkezés egyedüli eszköze az írott nyelv, és ennek jelentős következményei lehetnek. Bármilyen eszközt – akár tárgyat, akár szellemi jellegűt – használunk, az visszahat ránk. Kisebb vagy nagyobb mértékben befolyásolja életmódunkat, viselkedésünket, gondolkodásunkat. Ez hatványozottan igaz a nyelvre, hiszen a nyelv nem közönséges értelemben vett eszköz. Mélységei évezredes emberi tudást, tapasztalatot rejtenek, magán hordozza gondolkodásunk jellegzetességeit. Az általunk beszélt nyelv, amelyben otthonosan érezzük magunkat, éppolyan egyedien jellemez minket, mint az ujjlenyomat. A meghatározottság azonban kétoldalú: ha megváltozik a nyelv, amelyet használunk, ez visszahat ránk, és megváltoztat bennünket.
A hálózat nyelve az amerikai angol – ez valószínűleg felgyorsítja gyors terjedésének, világnyelvvé válásának folyamatát. Az angol nyelv különösen alkalmas arra, hogy univerzális közvetítő nyelvvé váljon, hiszen könnyen megtanulható; nyelvtana egyszerű, és viszonylag kis szókinccsel is jól elboldogul az ember. Az egyszerűsödési láz azonban elérte Amerikát is. Egyre inkább terjedőben van a nyelvtani szabályok negligálása, a helyesírásnak a kiejtéshez való közelítése (például give helyett giv, night helyett nite, klean helyett kleen), a szinonimák eltűnése (minden good, OK vagy nice), és nemcsak a reklámokon, hanem már a kisiskolások nyelvtankönyveiben is . Félő, hogy a hálózaton sem az oxfordi angol fog terjedni – ami önmagában véve persze még nem katasztrófa, de a folyamatok összegeződése nem megnyugtató.
A kibertér nyelvének a tömörség nem az egyetlen jellegzetessége. A magyarországi hálózati kommunikáció nyelve egyfajta öszvér, pidgin-nyelv, amely az angol és a magyar összeházasításából származik. Mint minden szlengnek, ennek is vannak kifejezetten szellemes, szórakoztató vonásai. A végeredmény azonban eléggé lehangoló. Mint minden szleng, ez a nyelv is elsősorban az összetartozást és a másoktól való határozott elkülönülést, és nem a kifejezés gazdagítását szolgálja. (Természetesen, számtalan olyan angol szó, kifejezés van az informatikában, amelynek még nincs magyar megfelelője, de az igazság az, hogy ezeket nem is nagyon keressük. A mindennapi életben is egyre inkább divat angol szavakat keverni a beszédbe.)
A szleng is bizonyos értelemben korlátozott kód; nem eléggé hajlékony, finom és rugalmas. Kliséket, meghatározott kifejezéseket tartalmaz (természetesen erősen korlátozott számban), melyeknek használata beszűkíti a kifejezés lehetőségeit. Aki pedig megszokja, hogy gondolatainak csak a szűkített-leegyszerűsített változatát tudja kifejezni, annak lassan a gondolkodásmódja is ehhez a használt nyelvhez idomul. Különösen igaz ez akkor, ha a korlátozott nyelvhasználat időnk és életünk jelentős részét uralja. Márpedig a “kibergyerekekre” éppen ez a jellemző, hiszen idejük legnagyobb részét a képernyő előtt töltik. Ráadásul ez a jelenség gyakran együtt jár a szóbeli kifejezőkészség gyengeségével, gátlásokkal, az élő, természetes kapcsolatok visszaszorulásával. Sajnos, a hálózati nyelv mégoly virtuóz használata sem javítja a szóbeli kifejezőkészséget, éppen az írásbeliség és a szleng sajátosságai miatt. (A monitor előtt mindig több idő van gondolkodni, mint beszélgetés közben. A kibernyelv leglátványosabb, legnagyobb elismerést kiváltó villanásai pedig szorosan az írásbeliséghez kötődnek, azaz szóban értéktelenek, mert visszaadhatatlanok – mint például az írásmód furcsaságai, az angol és a magyar szavak és helyesírás kevergetése.)
Ezért tűnik számomra ijesztőnek, hogy a tanteremből egyre inkább eltűnik a párbeszéd, merthogy az rendkívül időigényes dolog. Primitív, durva nyelvet használó, leegyszerűsítetten gondolkodó fiatalok tömegei kerülnek (majdan) ki az iskolákból. Ez is egy olyan probléma, amin önmagában nem segíteni, hanem rontani fog a számítógépek rohamos terjedése, hiszen az interaktivitás távolról sem azonos a beszélgetéssel.
Vajon mi készteti az embereket arra, hogy valódi kapcsolataikat elhanyagolják a kibertér kvázi-kapcsolatai kedvéért? Hiszen a “gépezés” ugyancsak időigényes dolog. (Az információátvitel nagyon lassú, természetesen nem technikai, hanem kommunikációs értelemben. Ha egy személyes beszélgetést próbálunk lejátszani a hálózaton, többszörös időbe telik, és az információknak csak kisebb részét tudjuk átküldeni a szavak által.) Úgy vélem – a világot áthidaló kommunikáció szédítő élménye mellett – az egyik döntő elem a rejtőzködés. Bár vannak olyan rendszerek, amelyek ragaszkodnak a kommunikációban részt vevők felhasználói neveinek feltüntetéséhez, valójában még így is hosszadalmas és fáradságos munka összekapcsolni a nevet és a személyt. A legtöbb esetben a beszélgetők valamilyen fantázianevet viselnek, és gyakorlatilag azonosíthatatlanok. Ebben a védett helyzetben az ember megszabadul azoktól a fékektől és gátlásoktól, amelyek a személyes kommunikációt oly gyakran megnehezítik.
A névtelenség nemcsak a gátlásokat oldja, hanem egyfajta intimitást is ad. Õszinte és nyílt lehetek, és számíthatok arra, hogy a másik is őszinte. Csendben, egyedül a szobámban, de mégis társaságban – a hálózaton hamar kialakulhat az a hangulat, amit utoljára kamaszkorunkban éltünk át, amikor hajnalig beszélgettünk a sötétben.
Ezt az intimitás-hangulatot a nyelvi elemek is erősítik. A helyzet nem a levelezésre, hanem a beszélgetésre emlékeztet, ezért általában nem az írott stílusnak megfelelő nyelvi formák használatosak. Ahogy fentebb már leírtuk, a hanyag és tömör fogalmazás, a rövidítések stb. egyfajta korlátozott kódot, jellegzetesen szaggatott, darabos stílust eredményeznek, amelyhez hasonlót a “világban” szinte kizárólag összeszokott csoportokban, baráti-családi körben használunk. Ezen stíluselemek megjelenése (hacsak nem érezzük a helyzettől teljesen idegennek, amikor idegesítő bizalmaskodásnak hat) öntudatlanul is felidézi bennünk az intimitás, az összetartozás érzését. (“Mi félszavakból is értjük egymást…”)
Ezt az összetartozást természetesen fokozza az a hálózatos szokásrendszer (a szleng, a bejelentkezés-elköszönés rituáléja, ékezet-használat és még sok más apróság), amely egy-egy csatornán kialakul, és amelyhez aztán az “újak” igyekeznek alkalmazkodni – éppúgy, mint a valóságos társadalom csoportjaiban. Ez egy sajátos szubkultúra tehát, amelyre ugyanolyan törvényszerűségek érvényesek, mint a valódi társadalomban.
A mai modern társadalmakban az elidegenedés, elmagányosodás (a családban is gyakran csak egymás mellett, de nem együtt élés), a kapcsolatok kiürülése, formálissá válása olyan méreteket öltött, hogy a fentebb leírt intimitás-élmény kedvéért elfelejtjük, hogy ezek csupán kvázi-kapcsolatok, hiszen nélkülözik az emberi együttlétek legfontosabb elemét: a találkozást, a hangot és a látványt, a fizikai kontaktust. Valójában ez valamiféle ön-manipulálás eredménye is: képzeletünk folyamatosan működik, a fantázianevek mögé – gyakran anélkül, hogy ez tudatosodna – egyéniségeket, arcokat, eleven alakokat képzelünk.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a jelenséghez, amelyet a leginkább nyugtalanítónak tartok. A kibertér azért is olyan varázslatos hely, mert magam népesíthetem be a fantáziám segítségével, és nem nagyon kell gyötrődnöm azzal, hogy szembesítsem elképzeléseimet a valósággal, mint a tényleges kapcsolatokban – ehhez az emberekből túl kevés “látszik”, a figurák hamar kiismerhetők. Nem véletlenül írtam figurákat. Óriási a kísértés, hogy önmagam helyett valami kitalált alakot jelenítsek meg a hálózaton. Megálmodhatom magam olyannak, amilyennek akarom, és csak arra kell ügyelnem, hogy ezt a figurát nyelvileg jól fejezzem ki. És ez bizony semmiség ahhoz képest, mintha a való életben próbálnám akár magamat, akár a környezetemben élő emberek rólam alkotott véleményét megváltoztatni, ha “odakint” kellene javítani a kapcsolataimat. És a kibertérben bármikor odébbállhatok, gond és felelősség nélkül. Így lehet a kibertéri kapcsolat pótléka, sőt, helyettesítője a “valódi” emberi kapcsolatoknak, annak ellenére, hogy a monitoron megjelenő üzenetek csak halvány visszfényei egy beszélgetésnek.
A mechanizmus nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan az emberek a drogokra rászoknak, hiszen eleinte még nem lehet fizikai függőségről beszélni. Az élmény a meghatározó, amely annyira kellemes, hogy nem számít az sem, hogy nem “valóságos” – hiszen valóságosnak érezzük.
A hálózatot nem véletlenül nevezik forradalmi újításnak: megjelenése mélyreható változásokat eredményez – egy újfajta kultúra kialakulását. Erre a folyamatra gyakorolhatunk befolyást azáltal, ha igyekszünk megakadályozni, hogy a hálózat eszközből céllá váljon, ha kitaláljuk és megmutatjuk nagyszerű és “egészséges” (azaz önértékkel bíró, és nem pótszer-jellegű) felhasználási lehetőségeit – a tanulásban és azon túl is, az élet sok területén. Követhető minták hiányában a gyerekek (sőt, ha éppen nem dolgoznak, a felnőttek is) nálunk is csupán arra fogják használni a hálózatot, amire a nálunk előrébb járó országokban: játékra, tiltott képek nézegetésére, legjobb esetben is csupán beszélgetésre.
Hogyan lehet valakit immunissá tenni a pótszerekkel szemben? Hogyan lehet arra szoktatni, hogy küzdjön meg a valósággal, tegye elviselhetővé, alkalmazkodjon hozzá, de ne meneküljön előle?
Semmiféle racionális érv nincs amellett, miért jobb a művirágnál az igazi. Ez hit, meggyőződés, életszemlélet kérdése. Ezért gondolom azt, hogy a jövőben a tanárok nem válnak, nem válhatnak feleslegessé. Feladatkörük átalakul, felkészültségükben, módszereikben alkalmazkodniuk kell az új helyzethez. A szülők mellett elsősorban a tanároké a felelősség, hogy a jövő ne a testileg-lelkileg elsorvadt, képernyőhöz láncolódott, izolálódott “információs véglények” kora legyen.
Úgy vélem tehát, a hálózat – bár lenyűgöző lehetőség – hatalmas kihívás nem csak az oktatás, hanem a nevelés számára is. Olyan kihívás, amelynek súlyát még nem mértük fel igazán.
BUDA MARIANN
(1997)
harmadfajú maxwell-démon, gondolatkísérlet, hipotézis, termodinamika törvénye, második főtétel, entrópia, szabály, másodfajú démon, stanislav lem, oktatás, internet, tanár, iskola, magyarország, web – kibertér, társadalom, világháló, hipertext, számítógépes hálózat
Szöveg – információ – internet – irodalom – digitális tartalom
Posztmodern értelmezés: Az internet intertextuális labirintus. A tartalmak egybeolvasásának posztmodern világa ez, ahol az egyik gondolat átbukdácsol egy másik gondolatba, és hosszú vándorlás után visszatér önmagához. Az internet olyan, mint egy végtelen Esterházy-regény.
Világszenzáció lenne, ha most megjósolhatnám, mi történik holnap, vagy legalább az új esztendő első hetében. Tudjuk, egyszerű, kiszámítható, jelentéktelen eseményt megjövendölni nem kunszt, nemhogy Nostradamus, de a tenyérjós asszonyság sem engedné meg magának azt az ostoba fényűzést, hogy kliensének azt ígérje: holnap is jórészt ködös idő lesz, s az ebédje átlagos, nem rossz, de nem is felejthetetlen. Ez akkor is butaság lenne, ha a holnapi ebéd ennél valamivel jobb vagy rosszabb lenne.
A hipertext nagyszerű dolog, ha pontosan tudjuk, mit akarunk, vagy ellenkezőleg, időnk és kedvünk van valamilyen témában meghatározott cél nélkül kóborolni. De veszélyesnek, sőt, lehetetlennek tartom azt az elképzelést, hogy egy tapasztalatlan növendék vezetés, orientáció nélkül ilyen jellegű, virtuális könyvekből építse fel a tudását.
Az angolkert a barokk-klasszicista franciakert szimmetrikus elrendezésével szemben természetes hatásra törekvő és aszimmetrikus geometriájú. Míg a franciakertben a formára nyírt lombok, a szökőkutak és a mitológiai jeleneteket ábrázoló szobrok voltaképp egy vizuális allegória szemlélőjévé, értelmezőjévé teszik a látogatót, az angolkert érzékekre ható, jelentéshordozó részletei elsősorban elmélkedői pozíciót kínálnak fel a szemlélőnek. A barokk kert szimbolikus topográfiája, allegorikussága mintegy az építtető személyes történetének mellékszereplőjévé avatja a nézőt, míg a tájképi kert érzéki hatáselemei nem hívnak elő efféle képzeteket. Az angolkertben a néző nem passzív befogadó többé, a táj szemlélője főszereplővé, értelmezővé lép elő, s így a látvány a metaforikus önszemlélet eszköze is lehet számára. Hermann Zoltán irodalomtörténész szerint alapvetően a szemlélő megváltozott értelmezői pozíciójában rejlik az angolkertek újdonsága.
