Világ Terasz, Élő Víz

Az angolkertben a néző nem passzív befogadó

Kazinczy Ferenc. Simó Ferenc festménye, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum

Kazinczy Ferenc (1732-1784), a magyar felvilágosodás korának nagy írója, irodalomszervezője, a nyelvújítás vezéralakja rajongott az angolkertekért, melyek a kor megváltozott szépségeszményét és természetszemléletét tükrözték. A felvilágosodás szabadságeszményének nem feleltek meg többé a hierarchikus, merev, geometrikus formák, melyek a kertépítészetet a korábbi századokban jellemezték. Az angolkert vagy más néven tájképi kert a természetességet sugalló kompozícióval a romantika esztétikai elveit közvetítette.

Az új ízlés szerint épülő kertek a 18. század végén kezdtek megjelenni Magyarországon, de a korai angolkertek még csak egyes jegyeikben hordozták a szentimentális-romantikus esztétikai szemlélet jellegzetességeit, s jellemzően átmeneti típusúaknak számítottak.

A szemlélő újrapozícionálása az angolkertben

Az angolkert a barokk-klasszicista franciakert szimmetrikus elrendezésével szemben természetes hatásra törekvő és aszimmetrikus geometriájú. Míg a franciakertben a formára nyírt lombok, a szökőkutak és a mitológiai jeleneteket ábrázoló szobrok voltaképp egy vizuális allegória szemlélőjévé, értelmezőjévé teszik a látogatót, az angolkert érzékekre ható, jelentéshordozó részletei elsősorban elmélkedői pozíciót kínálnak fel a szemlélőnek. A barokk kert szimbolikus topográfiája, allegorikussága mintegy az építtető személyes történetének mellékszereplőjévé avatja a nézőt, míg a tájképi kert érzéki hatáselemei nem hívnak elő efféle képzeteket. Az angolkertben a néző nem passzív befogadó többé, a táj szemlélője főszereplővé, értelmezővé lép elő, s így a látvány a metaforikus önszemlélet eszköze is lehet számára. Hermann Zoltán irodalomtörténész szerint alapvetően a szemlélő megváltozott értelmezői pozíciójában rejlik az angolkertek újdonsága.

Kazinczy az angolkertben

Kazinczy már kora ifjúságában fogékony volt a természeti élményekre, önéletírásában megemlékezik róla, hogy késmárki tanulóévei során lenyűgözőnek találta a szepességi tájat és a Magas-Tátra szépségét. Vonzalma az angolkertek iránt az 1780-as évek derekán bontakozhatott ki, valószínűleg bécsi tartózkodása során, amikor alkalma nyílt több császári és főúri kert megtekintésére.

A bécsi kertek javarésze a geometrikus elrendezésű klasszikus francia (barokk) kert jellegzetességeit hordozza ekkortájt, ám az 1770-1780 körül kialakított újabb kertekben már feltűnnek az új stílus jegyei. Meglehet, hogy Kazinczy bécsi szabadkőműves kapcsolatai is közrejátszottak abban, hogy a kertek iránti érdeklődése szenvedéllyé fokozódott, az új kertek főúri tulajdonosai között ugyanis nagy számban voltak szabadkőművesek is. Önéletrajzi írásaiban többször megemlékezik Lodron gróf neuhausi kertjéről mint az eszményi kert példájáról. A kertet nem éppen szokványos körülmények között fedezte fel. Társaival együtt a kufsteini fogságból egy másik, általuk akkor még nem ismert börtön felé tartottak, amikor megpillantották a kertet. Kazinczy rávette a többieket, hogy lépjenek be a nyitva felejtett kapun. A látvány keltette lelkesedését fokozta, hogy a kertésztől megtudta: a gróf rendszeresen tart szabadkőműves összejöveteleket ezen a helyszínen, sőt kimondottan erre a célra építtette a kertet.

A magyarországi korai tájképi kertek közül néhánnyal 1795-ben, a kufsteini fogság felé vezető úton ismerkedett meg. Ellátogatott gróf Esterházy Károly kertjébe Ácson, valamint Zichy Károly oroszvári kertjét és a Pálffy-kastély kertjét is megtekintette. Leveleiben és naplójában megörökítette azt az élményt, melyet a tatai Esterházy-kert látványa jelentett számára. Odaérkezése előtt attól tartott, a kert nem felel majd meg az ízlésének, mivel korábban hozzá nem értő személyek dicsérték. Ezenkívül feltételezte, hogy a kertben „bábjátékokat”, általa nem sokra tartott kerti építményeket, szobrokat talál. Ehhez képest kellemesen csalódott, s a korai magyarországi angolkertek közül a tatait tartotta a legjobban sikerültnek.

A tatai angolkert pálmaháza napjainkban. Télen fűthető

Az Orczy László által a 18. század végén építtetett új stílusú kert viszont nem nyerte el a tetszését: Nem leltem benne annyit, mint vártam, írja naplójában. Idővel azonban változott a véleménye, legalábbis erre következtethetünk abból a gesztusból, hogy Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei (1789) című regényének 1814-es átdolgozott változatában megjelenik az Orczy-kert mint az elmélkedés kitüntetett színhelye (az első kiadásban még csak általánosságban esik szó a kertekről). 27 évvel a kertben tett első látogatása után pedig azt írja: A’ kert nagy stílusban épült, de azt akkor én még nem tudám kilátni.

S miközben fáradhatatlanul tanulmányozta a magyar és osztrák angolkerteket, Kazinczy széphalmi birtokán is kertépítésbe fogott. Letartóztatása, majd fogsága miatt azonban a megvalósítás megtorpant. Börtönévei alatt folytatta a tervezést, és leveleiben arra kérte családtagjait, gondozzák a kertet, illetve szerezzenek be új növényeket. Szabadulása után azonban nem kapott újabb lendületet a kert építése, s Kazinczy félbemaradt angolkertje az író utolsó éveiben is javarészt virágokból állt.

Az angolkert Kazinczyban

Kazinczy kétségkívül rajongott az angolkertekért, meggyőzhetetelen passziónak nevezte szenvedélyét, ugyanakkor kritikusan szemlélte a megvalósult kerteket. Az 1800-as évek elejétől már valódi szakértőként értekezett a témában. Kertművészeti elveit Csáky Emánuel gróf hotkóci kertjének bemutatása kapcsán fejtette ki a Hazai Tudósítások hasábjain 1806-ban. Írásával útmutatást kíván nyújtani a hazai angolkert-építtetőknek, s Hotkócot követendő példaként említi. A”theoria” fő elve a természetesség mint az ánglus kert egyik legfőbb jellegzetessége és követelménye. Fontos, hogy a kert igazodjék a helyi környezeti sajátosságokhoz. A tágasság, a nagy terület nem feltétele a kertépítésnek, a precíz tervezés, a bölcs kalkulus viszont elengedhetetlen. A növények megfelelő elrendezése, az ültetés rendje is meghatározó, az öncélú, felesleges elemeket pedig kerülni kell.

A hotkóci Csáky kastély napjainkban, a park felől nézve

Mint arra Mohay Borbála irodalomtörténész rámutatott, Kazinczy kertművészeti elvei nem mentesek az ellentmondásoktól: egy helyütt amellett érvel, hogy az angolkertnek nem kell feltétlenül nagy területűnek lenni, másutt a tágasság, grandiózusság mellett teszi le a voksát. Ugyanígy a telepített növényekkel kapcsolatban is mutatkozik némi ambivalencia a nézeteiben: szereti az egzotikus fákat, virágokat, levelezik is a beszerzésükről, ugyanakkor a helyi adottságoknak megfelelő növényállományt ajánlja. A kerti díszeket illetően szintén változó a véleménye.

Ezek az ellentmondások rávilágítanak, hogy Kazinczy kertművészeti nézetrendszere változékony és nem teljesen konzisztens. Mindez szoros kapcsolatban van szövegalkotási eljárásainak bonyolultságával. Befogadói attitűdjének változásai gondolkodásának árnyaltságára is rávilágítanak. A szövegeit szakadatlanul csiszoló, át- és újraíró Kazinczynak az angolkertekhez való értelmezői viszonya is folyamatosan alakul, változik, ahogy az újabb esztétikai hatások nyomán átértékeli vagy újrafogalmazza kertélményeit. S ezzel alighanem Kazinczy is tisztában volt, hiszen – mint ahogy azt Hermann Zoltán megállapítja – az angolkertet Pályám emlékezete című művében saját írói személyisége és életútja metaforájaként azonosítja: Ez a munka formális ángoly kert a kompozicióra nézve – írja készülő önéletírásáról Döbrentei Gábornak 1816-ban.

Kazinczy írásaiban, kiváltképp önéletrajzi szövegeiben összefonódnak az emlékezés és a tér metaforái: az emlékezés térbeli helyei előhívják az emlékeket, segítenek felidézni a régmúlt eseményeket, történeteket. Orbán László Kazinczy-kutató szerint az író önéletírásai emlékezetkertként is szemlélhetők. S ebben a virtuális angolkertben az olvasó-értelmező is izgalmas rejtekutakra, változatos látképekkel kecsegtető ösvényekre bukkanhat.

Az összefoglalót a Világ Terasz számára készítette: H. T.

Források:

• Granasztói Olga. Kazinczy és a korai angol tájképi kertek Magyarországon. In: Ragyogni és munkálni. Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről. Szerk.: Debreczeni Attila, Gönczy Monika. Debreceni Egyetmi Kiadó, 2010.
• Hermann Zoltán. „Béjárom a sok kertet” (Tájképek és képtájak a Bácsmegyeyben). In: : Ragyogni és munkálni. Kultúratudományi tanulmányok Kazinczy Ferencről. Szerk.: Debreczeni Attila, Gönczy Monika. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010.
• Mohay Borbála. Kazinczy és az Orczy-kert. In: Irodalomtörténet, 2015/3.
• Orbán László. Kazinczy széphalmi birtoka. In.: Irodalomismeret, 2017/4.
• Rapaics Raymund. Magyar kertek. A kertművészet Magyarországon., Egyetemi Nyomda, Bp., 1940.

Ajánlott olvasmányok:

• A télikertek története Európában – az angol télikert
• Magyar szecesszió – Fűtött télikert híres budapesti épületekben
• Terasz fűtés és beépítés Budapest – első télikertek

Kulcsszavak Google kereséshez: Kazinczy, angolkertek Európában és Magyarországon, angolkert vidéki kastélyok körül, Budapest Terasz fűtés: télikert, park, természet, irodalom, kastély, Magyarország, Európa

Kollie, a legyőzhetetlen szovjet kiborg-katona,

amelynek masszív robottestét egy beidomított kutya agya irányította volna…

Demihov kétfejű kutyája (forrás: Wikipédia)

Mielőtt az orosz tudós a szovjet kiborgot megalkotta volna, előbb egy levágott kutyafej mesterséges életben tartásával kísérletezett. Sikerült neki. A test nélküli kutya kinyitotta a szemét, pislogott néhányat a végső kimúlás előtt. A hatóságok felfigyeltek a tudós munkájára, kiváló munkakörülményeket teremtettek számára. 1954-ben Vlagyimir Petrovics Demihov (Владимир Петрович Демихов) a szovjet titkosszolgálat által felügyelt  moszkvai laboratóriumban valódi szörnyet alkotott: egy teljesen kifejlődött kutya fejét hozzávarrta egy másik kutya felsőtestéhez. A két kutyafej teljesen normálisan működött, „az állatok” kommunikáltak egymással. A kísérlet számos kérdést felvetett, például feltételezhető vált, hogy az emberi agy is képes lehet idegen emberi testben funkcionálni.

Korábban, a második világháborúban katonai orvosként szolgáló Demikhov már e titkos kísérlet előtt is hitt abban, hogy emberi szervezetek felépítése lehetővé teszi a tüdő vagy a szív átültetését – esetleg az agyát is.

Amikor a hírzárlatot kijátszva a tudós külföldi tudósoknak bemutatta kísérlete eredményét, a szovjet hatóságok úgy látták jobbnak, ha a kutatót nemcsak eltiltják a külföldi utazásoktól és lehetetlenné teszik kapcsolattartását a külvilággal, hanem további saját céljaikra is felhasználják. 

Demihovot kötelezték arra, hogy együttműködjön egy Viktor Manujlov nevű fantasztával, aki ördögi tervet eszelt ki – ennek megvalósítása várt a tudósra.

A Kollie-terv

Az idősebbek még emlékeznek rá, a fiatalabbak a történelemkönyvekből tudhatják, hogy az 1950-es évek végére igencsak kiéleződött a hidegháború. Ez idő tájt mind az USA, mind pedig a Szovjetunió (erőforrásait és emberanyagát nem kímélve) arra törekedett, hogy egyre újabb, s pusztítóbb fegyvereket fejlesszen ki. A rajzasztalokon elképesztőbbnél elképesztőbb tervek körvonalazódtak. Minkét fél teljes elszándsággal készült a III. Világháborúra, s e versenyfutás egyik eredménye lett a szovjet titkos fegyver, a lehetetlen feladatok megoldására és gyilkolásra tervezett robotállat vagy kutyarobot – a Kollie is.

A szovjet kiborg története

számos internetes portálon olvasható. Az orosz nyelvű források igen sok változatban adják elő a történetet, legtöbbjükben sok a hozzáköltés. A magyar weben fellelhető leírások legtöbbje így kezdődik:

A Kollie két szovjet tudós, a II. Világháború során a Vörös Hadseregben orvosként elévülhetetlen érdemeket szerző Vlagyimir Demihov és a Nobel-díjas Viktor Manuilov agyszüleménye. Demihov a háború befejeződése után kezdett transzplantációs kísérletekbe kutyákon. A célja az volt, hogy olyan eszközt, egy úgynevezett autoejektort fejlesszen ki, amellyel egy kutya feje életben tartható azt követően is, hogy azt elválasztották a testétől.

Azt remélte, hogy a módszer idővel majd alkalmazható lesz embereken is, s így a harctéren halálos sérülést szenvedett katonákat megmenthetik azáltal, hogy fejüket az összeroncsolódott testüktől leválasztva mesterségesen tartják életben arra a pár napra, amíg ép testet nem találnak nekik. (Demihovot az inspirálta kutatásaira, hogy a háború alatt sok katonát látott szörnyű kínok között meghalni, s egyik bajtársát a saját szeme láttára szakította derékban ketté egy rajta áthaladó ellenséges harckocsi lánctalpa.)

Demikov egyre bátrabb kísérletei oda vezettek, hogy egy napon felfigyeltek rá a Szovjetunió legfelsőbb vezetői is, s onnantól kezdve minden szükséges anyagi eszköz a lehetőségére állt. Kutatásait kezdetben a Moszkvai Állami Egyetem, majd később a Szovjet Tudományos Akadémia berkeiben folytathatta, természetesen a titkosszolgálat által garantált (és felügyelt) teljes diszkréció mellett.

A leírások itt más-más fordulatot vesznek – illetve az időrendben is mutatkoznak eltérések. A legtöbb szövegben az Egyetem és az Akadémia szerepét mellőzik és az éppen 1954-ben, a kétfejű kutyával egy évben létrehozott KGB szerepét hangsúlyozzák túl. Viktor Manuilov (Виктор Мануйлов) kilétéről és szerepéről is megoszlanak a vélemények. Még olyan forrást is találtunk, amelyik neves költőnek nevezi… A Kollie-terv születésének a története leggyakrabban így folytatódik:

Az akadémián kapcsolódott be Demihov mellé Viktor Manuilov, aki úgy vélte, hogy a nagy tudós forradalmi eredményei nem pusztán orvosi, hanem katonai célokra is fel lehetne használni. Az egymással hamarosan szoros barátságba kerülő két tudós (?) a tervezgetésben az áttörést akkor érte el, amikor sikerült nekik a korábbi, német juhászkutyán elvégzett kísérletet egy Oleg nevű skót juhászkutyán úgy megismételni, hogy a testétől eltávolított fej mesterséges szívvel és tüdővel több órán át életben maradt, mi több, bebizonyosodott, hogy a testétől megfosztott állat tudatánál van, reagál az ingerekre, sőt: képes étkezni.

A skót juhászkutya életben tartott feje tudósok körében

A képen jobbról látható a két vezető tudós, Demihov (11) és Manujilov (10). Továbbá a háttérben jobbról-balra haladva Pavel Bahtyin (7) neves érsebész látható, majd Szergej Kedrov (5) biológus, és Pjotr Lavrov állatorvos következik (4). Az előtérben a szegény Oleg fejét körülálló hölgyek neve egy kivételével ismeretlen, ők valószínűleg a beavatkozás asszisztensei. Közülük egyedül csak a 9-es számmal jelölt Ljudmila Alekszejeva agysebész kiléte ismeretes az orosz nyelvű portálok szerint.

Az összeesküvés-elméletekben gondolkodó források nem mulasztják el megemlíteni, hogy a bal szélen lévő személy (1) nevét utólag gondosan kitörölték a feljegyzésekből. Valószínűsíthető: ő az az aneszteziológus, aki tiltakozott a kutyákon való kísérletek miatt, főként azért, mert tudta, hogy hiába minden érzéstelenítés, a fej eltávolítását követően az kísérleti állatok igen nagy fájdalmat éreznek. Állítólag az aneszteziológus tiltakozása „megértő” fülekre talált, s a kísérletek titkosságát s rendjét felügyelő katonai és titkosszolgálati  vezetők „jutalmul” egy szibériai GULAG-táborba szállíttatták, ahol élete hátralevő részében „fontos uránbányászati feladatokat” kellett ellátnia. Ami a kor Szovjetuniójának diktatórikus légkörét figyelembe véve nem is meglepő. Az ennél vérmesebb források szerint az aneszteziológusnak később sikerült valahová Nyugatra szöknie, ahol a KGB ügynökei a nyomába eredtek és likvidálták. A legmerészebb felvetések szerint azonban mindez nem igaz, lényegében egy UFÓ épült be a férfi személyében az orvosi teambe.

A leírások szerint Oleg után még kutyák tucatjain ismételték meg a beavatkozást, mígnem Demihovéknak sikerült olyan autoejektort kifejleszteniük, amivel már akár egy-másfél hétig is életben tarthatták a kutya fejét. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy Manuilov kivitelezhesse grandiózus tervét a gyakorlatban is. A terv részleteit, azaz magát a Kollie-t, Demihov és Manujilov közösen publikálta egy belső katonai használatra szánt több száz oldalas gépírásos és kézzel illusztrált kötetben. E titkos dokumentumból a legtöbb forrás közül néhány oldalt, főleg rajzokat.

A tervek arról tanúskodnak, hogy a Kollie (ami a skót juhászkutya fajtaneve) egy tökéletes, a III. Világháború harcmezőin legyőzhetetlen kiborg-katona lett volna, melynek masszív robottestét egy – még a fej leválasztása előtt beidomított – kutya agya irányította volna. A robot végtagjainak mechanizmusait pneumatikus és hidraulikus munkahengerek mozgatták volna úgy, hogy a kiborg képes legyen akár 500 kilogrammnyi terhet a magasba emelni, vagy bármilyen terepviszonyok mellett 200 kilogramm fegyverzettel háromnegyed óra alatt megtenni 5 kilométeres távolságot. Hogy ilyen feladatra lépegető robot miért lenne alkalmasabb, mint egy lánctalpas terepjáró, azt szerencsére nem tudtuk meg.

A Kollie ugyanis soha nem készült el.

Azt, hogy szovjetek pontosan meddig jutottak a fejlesztéssekkel, nem tudni. Az egyes források is csak találgatnak. Bár az hatalmas dolog, hogy képesek voltak napokig életben tartani egy kutya fejét, de hogy ezt a kor technikai színvonalán komplex feladatokra képes gépezetbe integrálják úgy, hogy a kutyaagy képes legyen irányítani is azt, meglehetősen kétséges. Már az is hatalmas hibaforrás lehetett, hogy a robotnak nem négy lábat terveztek, hanem csak kettőt. Mit kezdett volna ezzel a kutyaagy?

A források a fennmaradt fotókra hivatkozva egybehangzóan állítják, hogy magát a robottestet a hadiiparban dolgozó szovjet mérnökök megépítették, s távirányítással ki is próbálták, de hogy az élő kutyafejet valaha is belehelyezték-e, s a Kollie akár csak egy métert is képes lett volna megtenni így – arról nem maradt fenn semmilyen bizonyíték. Hacsak az földön kívüli hírében álló anaszteziológus nem vitte magával a működő prototípust.

A becslések szerint a Kollie megépítése óriási költségeket emésztett fel, s mivel még közel sem látszódott a fejlesztések vége, amikor (talán a sikeres űrutazásokban és kozmosz meghódításában látott nagyobb perspektívák okán is) 1969-ben a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága úgy döntött, hogy a Kollie-val kapcsolatos kutatásokat felfüggeszti, és az eredményeket minden dokumentációval együtt 50 évre titkosítja.

A történetet feldolgozó források szinte kivétel nélkül ezekkel a megállapításokkal záródnak:

Csak a Szovjetunió felbomlása után, a fellazult viszonyairól ismert Jelcin-korszakban derült fény a Kollie-terv létezésére. Sokak szerint a Kollie fejlesztésének következő lépcsőfoka az lett volna, ha nem idomított kutya, hanem kiképzett katona fejét ültetik be a géptestbe. Erre utalhat az, hogy miután Demihovék keze alatt száznál is több kutya múlt ki, elkezdtek – az emberhez anatómiailag közelebb álló – majmokkal kísérletezni. A majmok azonban a kutyákhoz képest jóval kezelhetetlenebbnek bizonyultak. Feljegyezték, hogy az első majom, amelynek sikeresen távolították el a fejét, az altatásból való ébredés után grimaszolt, vicsorgott, majd káromkodásra emlékeztető hangokat hallatva (‘job tvaju maty’) hirtelen leharapta Demihov mutaóujját… 

A Kollie mint marketing

Az orosz üzletemberek leleményességét dicséri, hogy a régi történetben meglátták a marketinglehetőséget. Lépegető robotot alkotni a tenyérnyi számítógépe korában már nem nagy kunszt, csak egy skót juhász számára kényelmes elhelyezkedést kell biztosítani a mellkasi részben. Túl nagy idomítás sem szükséges.

A kiborg találékony menedzsere távirányítóval a kezében megáll a Collie-val a nevezetességek, látványosságok előtt – és az odalátogató emberek szívesen fizetnek szép pénzt azért, hogy sétálhatnak egyet és lefényképeztethetik magukat a hírhedett szovjet kiborggal. 60 év távlatából a titkokkal övezett legenda így válik idegenforgalmi gagyivá.

Vizigót korona

A Pazzo Grassiban éppen egy nagyszerű kiállítás van: Róma és a barbárok. Három emeleten át (ahogy Grassiban lehet és szokás) most épp a Római birodalmat ostromló, majd elsöprő barbárok tárgyi emlékeinek legjavát rendezték kiállítássá, és mellé a lehető legdiszkrétebb formában, a birodalom kortárs emlékei közül néhány visszafogott darab. Amelyek közül kiemelkedik egy vizigót korona.

Mintha az európai civilizáció szentélyében korzózó katonafeleségek közül az egyik a büszkén viselt hálóinge mellé, pontosabban fölé egy csillárt is a fejére tett volna. Ja, van trónszék is, rekonstrukció… Csatok, és mint már írtam, a többi, egy kivétellel zsebpiszok méretű. A kivétel egy hun vasból készült szakrális edény. Leginkább egy hordozható tábori küblire hasonlít.

Olyasmi járt épp a fejemben, hogy kezdem érteni a hatalom természetrajzát: amíg győznek, innen a sikermániájuk. Azonban gondolatmenetemnek nem jutottam a végére sem, mert a kiállítás végéhez ért. Illetve én értem a végére. Egy tablóhoz, amin egyrészt a kijárat felirat (Uscita) volt olvasható, másrészt a mi szentkoronánk látható. A történet, a barbárok térnyerésének végpontja. Kissé sommás. És a kiállítás szervezői valószínűleg nem egészen arra gondoltak, amire én, de a vaktyúk is…

Elgondolkoztam, mi a művészi mélység. Például a festői mélységről beszélve az elemzők általában csak szerencsésebb esetekben egy-egy képre, vagy festőre vonatkozó fantáziáikat rendezik több-kevesebb sikerrel. Olykor pedig képtől, festőtől is elvonatkoztatva szárnyaló fantáziáikat valóságosnak vélik, és ezzel a névvel illetik.

A későbbiekben – a festészetre korlátozva -, úgy is mint autodidakta művészetpszichológus,  ennek a festői mélységnek igyekszem a technikai alapját leírni, de legalább is jelezni, és három példával illusztrálni. Majd pedig ennek a technikának a megvalósulását értelmezem. Ezek az értelmezések ugyan az én fantáziám megnyilvánulásai (azok lesznek leírva is), azonban azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy (épp leírásukkal, és némi utánjárással) ellenőrizhetőek. Kérem is, hogy őrizzétek ellen. És meg. A hidegvéreteket.

(tovább…)

Velence. Nem sokat változott, mióta utoljára itt bolyongtam, akkor is kicsit részegen. Minek változzon? Remek hely. Sokat nem láttam a városból, mert a napi 6-8 óra Tiziano jobban lemerített, mint bármelyik – akár a legjobb – kurtizán. Pénteken is, szombaton is elájultam már nyolc óra felé. Maximum kilenckor. Mégiscsak Velence! Előtte-utána meg? Hát, megnéztem a kedvenc Tizianóimat. Mivel a rohadtbaromállatok a fele képet sem cígelték át Bécsből. A Vénusz a tükör előtt különösen hiányzott, meg Rubens Vénusának a segge. Maradt a Ca’ D’ Oro Vénusza. Szintén a tükör előtt. Szintén Tizianótól. Azt hittem gyöngébb. Hogy előkészület. Pedig. Simán csak mestermű.

Hát… Két órán át jó volt. Nagyon. Meg ma. Ma is nagyon. Nem a Ca’ D’ Oroban, az zárva volt. Hétfő… De nem egészen volt zárva. Egy baromarcút ott ültetnek, hogy az ember bemenjen, és tőle tudja meg, hogy zárva. Ma az volt nagyon jó, hogy a San Roccoban észrevettem, hogy az ott levő Angyali üdvözleten (szintén Tiziano) az angyal ugyanabban a pozitúrában tartja a lábait, mint Vénusz. Gyönyörű. Mármint az angyal, és persze Vénusz is, bár ezt eddig is tudtam. Nemcsak angyalosan, szajhásan is, de erről később.

Meg arról is később, hogy nem a baromarcú a legbarmabb arcú, hanem a műveszttörténészek, de azokon belül is van fokozat. Egyformán rikácsolnak, ebben nincs különbség. Kurva hangosan, és valami egészen penetránsan személytelen/embertelen hangon, de erről is, és az okáról is később. A különbség abban van, hogy a legbarmabbak háttal a képnek rikácsolnak. Riszálják magukat a hallgatóiknak. Nem úgy, mint Vénusz. Nem is úgy, mint egy kurtizán. Mint egy nagyon rossz feleség, akinek még nem jött meg, de már görcsöl, és közben mondja. Mindazt, amiről azt hiszi, hogy a szívét nyomja. Valójában a fejében kavarog csak.

Ja, meg volt két kocka néni. A testük kockáján is egy-egy kockafejjel. A második oroszuk rikácsolt a mobiljába. Vérpiros blézerben. Ja, volt rajta nadrág is. Fekete. Ahogy illik. Meg edzőcipő. Igen, kitalálták, fehér. Az ilyesmi mindig elragad.

Miért van az, hogy a turista mindig nemzetének hitványságait mutatja. Talán én is? Egy részeg magyar barom dülöngél a képtárakban?

No meg a transz és az árak, de erről is inkább csak holnap. Ha értelmeztem már mindezt, amiről a teraszon álmodom azóta. Meg dolgom is van, mert nem abból élek, hogy Velencében nézelődöm. Talán még ma este, ha nem leszek nagyon fáradt és szerelmes.

A Ca’ D’ Oro Velencében – Franchetti Galéria

Utazás: Velence képtárai, kult > művészet > festészet, olasz festők: tiziano, vénusz, Ca’ D’ Oro galéria, nagyvilág – Egy festmény terei. Távolodás: Titian: Piéta

Egy Tiziano kép terei. Piéta